2014. február 21., péntek

18. ~Balance.*


Csatt!
A kard melyet a lány Malo-nak szegezett a földre esett és hangos csattanások közt megtalálta a helyét a márványpadlón. A fegyver nélkül a lány tehetetlen és védtelen volt, cselekednem kellett.
Minden erőmet összeszedve felálltam, aminek következtében a hamu, mely a testemet beborította, mind a földre hullott, mint ősszel a megannyi elsárgult falevél.
-Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni, halott vagy! -szűrtem a szavakat a fogaim közt. Éreztem, ahogy a harag kezdi elönteni a testem, ezzel késztetve a minél gyorsabb támadásra. Ereimben a vér csak úgy forrt, félő volt, hogy bármelyik pillanatban robbanhatok.
Malo egy ördögi kacaj kíséretében a lányra támadt. Az eddigi vakító fény egy szempillantás alatt eltűnt, helyét a hátborzongató sötétség és követője, a halál vette át. A lány talán az utolsó sikolyát hallatta, mielőtt a Sötét elnyelte és emészteni kezdte. Ez nem lehet... dermedtem meg. Ezt nem hagyhatom! Felemeltem kardomat és pár bizonytalan lépést követően a szörnyetegnek támadtam. Ütöttem, rúgtam, kaszaboltam ahol csak értem, de mind hiábavalónak tűnt. Ha igazán le akartam őt győzni, más tervre volt szükség. Megfordultam és a másik kard után iramodtam, melyet még a lány ejtett el. Azt is felkapva a szoba végébe rohantam, ahol megtaláltam azt amit kerestem. Áramot. Tudtam, hogy még egy szörnyeteget is kiütni az áram, bármilyen veszélyes és emberfeletti lény legyen az.
Az eddig kezemben szorongatott kardot megkötöttem a vezetékkel, míg a másikat a szörny hátába vágtam. Egy pillanatra fölmordult, de nem zökkent ki a lány gyilkolásából. Nem volt már túl sok időm, bármelyik pillanatban megkaparinthatta volna a lány életét, és én azt nem éltem volna túl.
Gyerünk már! kapkodtam. Mi lesz?! A hátam mögött a lány hangosan felordított az újabb csapásra, melyet Malo mért rá. Kezeim egyre gyorsabban és gyorsabban jártak, míg végül sikerült kellő képen megkötnöm a kardomat. Egyik kezemben a halálos fegyvert tartottam, míg másikat a plafon felé emeltem. Szemeimet lecsuktam és összpontosítottam.
-Summus Ictus! -pattantak ki a szemeim és a másik kardot is a szörnyeteg hátába dobtam. A vezeték, melyben áram futott, elért a szörnyig. Amint a hátába fúródott, minden lelassult számomra. Malo hangosan üvöltött, eldobva a kezében tartott lányt. A háta egyszeriben kezdett el szikrázni és lángolni. Bármelyik pillanatban felrobbanhatott.
A lány felé kezdtem rohanni, közben ügyeltem, hogy kellő távolságra legyek az élő fáklyától. Amint odaértem a félig holt lányhoz felkaptam és az ajtó felé kezdtem el vele rohanni. Az idő mintha megállt volna. Körülöttünk mindenhol szikrák pattogtak, hamu szállt a levegőben. Csak érjünk el az ajtóig. szaporáztam meg lépteimet, miközben hátra-hátra pillantottam. Már csak pár méter volt a szabadságot jelentő ajtótól, de már késő volt. Malo hirtelen felordított és ezer szikrává robbant. A hang semmihez sem volt hasonlítható. Az erő, mellyel szétrobban, mind a kettőnket a falhoz taszított. Nyögve csapódtam a márvány padlónak, kezeimből kiejtve az alig lélegző lányt. Jobb karomba egy méretes üvegszilánk fúródott, de még ez sem tántorított el attól, hogy minél előbb biztonságba kell juttatnom őt. Kúszva Rose-hoz mentem és kisimítottam egy kósza hajtincset az arcából. Már alig lélegzett, épphogy megmozdult a mellkasa.
-Rose. Rose kelj fel! -ráztam meg óvatosan a vállát. De a lány élettelenül feküdt karjaimban, a vesztébe rohant miattam. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy miattam halt meg. Hisz olyan volt nekem, mint a húgom. Hisztérikus állapotban rázogattam a lány vállát, de mindhiába. Kétségbeesetten borultam rá Rose testére, könnyeim ruháját áztatták.
A távolból léptek zaját hallottam, de az üvöltő szél, mely a törött ablakon át áramlott be, elnyomta azt a pár hangot. Még mindig zokogtam, mikor valaki a vállamnál fogva felrántott és Rose mellé taszított a földre. Riadtan néztem fel a kétszer akkora teremtményre, aki előtt kiszolgáltatott voltam.
-Úgy látszik te semmit sem tanultál, ifjú harcos. -mosolyodott el gonoszan Malo.
-De hisz te felrobbantál. -néztem fel rá értetlenül. A gonosz jóízűen felnevetett, majd folytatta:
-Ugyan már! Lehet, hogy az egyik énemet elpusztítottad, de a sötétséget nem lehet megsemmisíteni. Még van a földön egy hely, melyet a sötétség ural, míg legalább egy sarkot is beborít a sötét, addig én létezem.

Apa! Apa nézd! rohant felém egy kislány, kezében valamit tartott. Amint odaért hozzám én felkaptam és mosolyogva figyeltem, ahogy kinyitja eddig ökölbe szorított kezét és csillogó szemmel figyelte az apró gyíkot, mely remegve ült kezében.
-Hol találtad? -simítottam ki egy göndör tincset mosolygó arcából. Csak úgy sugárzott belőle az élet, jókedv, melytől nekem is mosolyognom kellett.
-Anya találta. -nézett fel rám. Anya? gondoltam. Ha én vagy az apa, akkor ki az anya? Mintha jel lett volna a gondolatom, egy nő lépett elő a közeli pálmafa mögül. Oly kecses volt és könnyű, akár egy tollpihe. Vékony lábait egymás után rakosgatta, mintha csak egy balerinát láttam volna. Hosszú, fekete, hullámos haja lágyan omlott törékeny vállaira, tökéletes arcát ezzel keretezve. Amint szemeibe néztem, megbabonázott az, amit láttam benne. Szeretet, kedvesség, ártatlanság, vágyakozás kavarodott aranybarna szemeiben.
-Hát itt vagytok? -kacagott fel. Hangja olyan volt, akár a harangok. Csilingelve aranyozták be a napomat. Utolsó lépését is megtéve felénk, felemelte kezét és arcomra helyezte. Óvatosan végigsimított rajta, majd lágy csókot lehelt borostás arcomra. A pillanatot, mikor testemet végigjárta a borzongás és melegség keveréke soha nem feledem el.
Most én emeltem fel kezemet, hogy megérinthessem tökéletes arcát, de az idő és tér ellenünk játszott. Minél jobban nyújtózkodtam, annál messzebb kerültem tőle és a lányomtól.
Mi történik velem? estem kétségbe, mikor tökéletes másomat láttam meg, amit feleségemet és kislányomat öleli. Vadul kapálóztam, hogy elérhessem őket, de csak egy helyben szenvedtem.
-Ugye milyen idilli? A saját szigeteden vagy a két legfontosabb személlyel, aki az életedben valaha is volt. A nővel, akit szeretsz és feleségül vettél, majd ő megajándékozott egy gyönyörű gyermekkel, kit lányodnak hívhatsz. Siker a javából. -mosolyodott el Malo.
-Én ezt nem értem? Az ott én vagyok? -mutattam magamra, vagyis a férfira, aki a nővel és lánnyal volt.
-Igen. Az ott te vagy. -bólintott helyeslően.
-De hogy kerülök ide? És miért nem én vagyok velük?
-Kicsi Alex. -rázta a fejét. -Ez csak egy alternatív jövő, melyet én mutattam meg neked. Akár ilyen is lehet az életed. -mutatott a boldog családra. Vágyakozva néztem rájuk, elmerengve a pillanatban. Akár ilyen életem is lehetne... ábrándoztam. De ekkor egy másik gondolat is felmerült bennem.
-Mi a másik verzió? Milyen életem lehetne még? -néztem rá a megtestesült gonoszra. Mintha várta volna már ezt a kérdést, ördögien felkacagott, majd kitárva kezeit, hatalmas porfelhőt kavart. Köhögve takartam el arcomat kezeimmel, de a homok mindent belepett.
-Malo hol vagy?! -legyeztem magam előtt a levegőt, légutaimat megszabadítva a fullasztó portól. Köhögtem még, de már kezdett kitisztulni előttem a levegő.
Nézz körül! Mond mit látsz?! suttogta a fejemben Malo. Fura érzés volt, hogy sehol sem látom, de a fejemben ott van. Először féltem körül nézni, hátha olyat látok amit esetleg nem szeretnék, de szemeim mintha életre keltek volna, maguktól kipattantak. A látvány, ami elém tárulkozott rosszabb volt mint, reméltem. Mindenhonnan gőz szállt fel, mely inkább volt fullasztó, mintsem kellemes. Az egész táj kietlen és pusztuló félben volt. Mindent elborított a rothadó halál, mely még az ember bőre alá is bekúszott és belülről kezdte el felemészteni. A borzongás végigfutott remegő testemet, a hátamon is felállt a szőr. Ilyen pusztulást még soha életemben nem láttam. A hátam mögül ágreccsenést hallottam, mire riadtan fordultam meg.
Újra megpillantottam a folyót, mely oly ismerős volt számomra. Déjà vu!
A nő újra ott állt velem szemben, arcát újra fátyol fedte. A körülötte és körülöttem vonagló holtak szintén megjelentek. Újra lenéztem, hátha ismét meglátom azt a lábat, de különös mód, nem volt ott. Helyette viszont olyan borzalmat láttam, melyet még a másvilágon sem fogok elfelejteni. A nő, mely az előző jövőmben is szerepelt, ismét itt volt...holtan. Lábaim előtt feküdt természetellenes pozícióban; torkát felvágták. Megrökönyödve néztem azokat a kecses vonásokat, melyeket most a felvágott torokból kiszökő vér áztatta vörössé. Újra a nőre emeltem tekintetemet, aki mellett most egy gyerek állt. Nagyokat pislogtam, mire kirajzolódott előttem a gyermek arca. Kislányom... ismertem fel, a most vérben fürdő gyereket. Elszörnyülködve néztem, ahogy az elfátyolozott nőhöz bújt, majd vért öklendezett fel. A nő, aki eddig mozdulatlanul állt és figyelt engem, most újra levette álarcát, és maga elé rántva a gyereket, egy kést rántott elő a testét borító lepel alól.
-Az időd lejárt. -suttogta, majd egyetlen mozdulattal elvágta a kislány torkát, aki élettelenül esett a gyilkos lábai elé.
-Ne! -ordítottam. -Ne!! -kezdtem el rohanni a folyó felé. Nem törődve a lábaim alatt haldokló emberekkel, belegázoltam a derékig érő folyóba. Amint ruháimat átáztatta a jéghideg víz, vérré változott. Megrémülve kezdtem hátrálni a vérré vált folyóból, de a part egyre csak távolodott, én meg süllyedtem. Hisztérikus állapotba kerülve kapálóztam, de minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Utolsó erőfeszítés gyanánt Malo után kiáltottam.
-Malo segíts! -ordítottam, majd elnyelt a folyó.

Kapkodva véve a levegőt felültem a márványpadlón. Verejtékben fürödve néztem körbe a teremben. Malo eltűnt, Rob a földön ült, kezében az alig lélegző Rose-al. Peyton és Mia aggódva fürkésztek engem, míg Abby a haldokló lény mellett térdelt és halkan pityergett.
-Alex? Alex minden rendben? -nézett rám rémülten Mia. Aprót bólintottam, majd újra végignéztem a kis csapaton.
-Hol van Noah és Kat? -szólaltam meg. Hangom rekedt volt, és oly távolinak hangzott.
-Noah elment Markkal Malo után. -mondta Peyton.
-És Kat? -kérdeztem. Mia és Peyton nem felet, így hangosabban kérdeztem. -És Kat hol van?! -sürgettem őket. Mia Peyton-ra nézett, aki engem ajándékozott meg egy szomorú pillantással.
-Nem tudjuk. -rázta meg a fejét. Gondolkodni kezdtem, hogy vajon hol lehet, mikor láttam utoljára, de rá kellett jönnöm, hogy már a támadás előtt sem láttam őt.
-De ne aggódj biztos jól van. -simította meg a karom Mia.
-Nagyon remélem. -sóhajtottam, majd óvatosan felkeltem. -Rose? -néztem aggódva Robra.
-Sürgősen orvos kell neki. -nézett rám kétségbeesetten.
-Akkor menjünk. -tárta ki kezeit Peyton, majd mindannyiunkat teleportált.


*Adam szemszöge*

Unalmamban a lábammal rugdostam az egyik széket, míg kezeimmel az asztalon doboltam.
-Befejeznéd végre? Gondolkodnom kell! -csapott az asztalra Chris, majd folytatta a fel alá járkálást. Sóhajtottam egyet, majd hintázni kezdtem a székkel. Már vagy két órája itt dekkolunk Malo-t várva, de csak nem akar jönni. Ehelyett itt kell rohadnom Chris-el, amihez semmi kedvem sincs.
-Meddig kell még itt lennünk? Jobb dolgom is van ennél. -álltam fel hirtelen a székből, mire az a földre dőlt.
-Hallgass már el! -mordult rám Chris.
-Azt csinálok amit akarok. -kezdtem el ütögetni az ablakot, amitől hatalmas zajt keltettem. Chris mérgesen fordult felém, szemeiből gyűlölet áradt. Morgott egyet, majd nekem esett. Kettőt ütött a vállamra, mire kicsavartam a kezét és a falnak nyomtam. Arca a sima felületnek nyomódott, míg karját a hátának szorítottam. A füléhez hajoltam és belesúgtam:
-Ha még egyszer megpróbálod, esküszöm, hogy eltöröm a kezed. -szűrtem a fogaim közt, majd rántva rajta egyet, a földre löktem. Véres orrát törölve nézett fel rám, szemeiből csak úgy sütött a gyűlölet, utálat és harag.
-Nyugi, én sem bírlak. -mosolyodtam el, majd visszaültem a székre. Felmordult, majd felállt és leült velem szembe. Az ingét igazgatta, amit véletlenül összegyűrtem, miközben fegyelmeztem őt. Egy darabig farkasszemet néztünk egymással, míg füst nem kezdett gomolyogni a szobában. Én tudtam, hogy csakis Malo lehet az, de a kicsi Chris ezt nem tudta, így rémülten nézett körbe. A füstfelhőből lassan Malo lett.
-Látom ti sem bírtátok ki verekedés nélkül. -nézett a megrémült Chris-re. Életében először látja Malo-t személyesen, és ahogy látom, eléggé megrémítette a látványa.
-Ő kezdte! Ha nem lenne ilyen nagyszájú, akkor megúszta volna egy egyszerű pofonnal. -vontam vállat. Chris vetett felém egy dühös pillantást, majd Malo felé fordult.
-Haj! Adam neked mindig is akkora szád volt! Inkább most menj, és tedd hasznossá magad. -mutatott Malo az ajtó felé. Nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót, ahonnan még visszaszóltam:
-Ha kellenék, a konyhában leszek. -majd becsaptam az ajtót. Végigbaktattam a folyosón, majd mielőtt bementem volna a konyhába tettem egy kis kitérőt. Egy szellemet meghazudtolva siklottam végig a kihalt folyosón, míg a ház legvégébe nem értem. Az ajtó, mely állandóan csukva volt, most résnyire volt nyitva, melyen keresztül a fény utat nyert magának és félhomályba borította az amúgy sötét folyosót.
Óvatosan kitártam az ajtót, mire a napsugarak körbe vettek és fényárba borították a testemet. Halkan lépkedve az ágyig sétáltam, majd leültem a szélére, vigyázva, hogy még véletlenül se keltsem fel az alvó lányt. Kezemet óvatosan bőréhez érintettem, mire szeme megrebbent, de nem kelt fel. Homlokától egészen az álláig végigsimítottam az arcát, majd lágy csókot leheltem a homlokára. Szomorúan, megbánva néztem rá, soha nem fogom megbocsájtani magamnak, amit tettem vele. Sebei bántalmazásról, erőszakról árulkodtak, de a nyugalom, mely arcára telepedett a békesség jeleit hordozták magukban. Elmosolyodtam a tudaton, hogy ő most azt sem tudja, hogy itt vagyok vele. Azt csinálhatnék amit csak akarok, de nem lennék rá képes. Nem tudnám őt bántani, hisz szeretem.
Szórakozottan eljátszottam az egyik göndör hajtincsével. Az ujjam köré csavartam, majd hagytam, hogy a vállára omoljon. Ezt eljátszottam egy darabig, majd nagyot sóhajtottam és felálltam.
-Remélem egyszer majd megérted, hogy mit, miért teszek. -fölé hajoltam, hogy egy újabb csókot adjak arcára, de meggondoltam magam és kimentem a szobából. Becsuktam az ajtót, majd a falnak dőltem. Tekintetemet a plafonra szegeztem, kezeimet ökölbe szorítottam.
-A francba! -ordítottam fel, majd öklömet a falba vertem, mire kezemből vér serkent.Felszisszentem, majd otthagyva bánatomat, az ajtó túloldalán, a konyhába siettem.
Kinyitottam a hűtőt és derékig belebújva kerestem valami ehetőt. Nem sok minden volt benne, így kimásztam a hűtőből és a szekrényeket kezdtem el átkutatni, mire találtam egy üveg vörösbort. Igaz, hogy éhes voltam, de jobb híján ez is megtette. Kibontottam, majd egy huzamra megittam az üveg tartalmának a felét. Megtörölve a számat felültem a konyhapultra és onnan bámészkodtam kifelé. Kint mindent hó borított, nem is csoda, hisz február közepe volt. A gondolataimba merülve iszogattam a maradék bort, mikor Chris tántorgott be a konyhába. Szemei alatt fekete karikák húzódtak, arca meggyötört és rémült volt.
-Veled meg mi történt? -néztem rá kíváncsian. Morgott valami hagyjá' már félét, majd kikapta a kezemből a boros üveget és megitta a maradékot.
-Az az enyém volt. -duzzogtam. Meg sem hallva a méltatlankodásomat , felém fordult.
-Számodra mit jelent a szerelem? -tette fel a kérdést. Nagyot néztem és gyanakodva méregettem. Egy darabig nem válaszoltam, csak gondolkoztam a dolgon. Igazából ebbe még soha nem gondoltam bele, mert nem volt fontos számomra. Egy olyan ember mint én, magányosan fog meghalni. Hisz ki szeretne egy olyan fiút, aki ártatlan embereket foszt meg az életétől, és még élvezi is?! Szerintem senki.
-Nem tudom. -sóhajtottam. -Talán az, hogy jön egy érzés, amely fejbe ver, letaglóz, felrepít...
-És? -kíváncsiskodott tovább Chris. Felvont szemöldökkel néztem rá, de látva ártatlan arckifejezését, folytattam.
-Szerintem hogy a szerelem valódi legyen, azon még sokat kell dolgozni. Méghozzá kölcsönösen. Egy kis hatásszünet után megdörzsölte az arcát és szaggatottan fújta ki a levegőt.
-Hát ezzel nem segítettél. -morogta.
-Mi vagyok én? Szeretetszolgálat?! Örülj neki, hogy egyáltalán szóba álltam veled. -ugortam le a pultról. -És ha bárkinek is beszélsz erről a beszélgetésről, te halott vagy. -mondtam, majd kibaktattam a konyhából.


Jupé! Éljen!! Meghoztam a kövi részt!!:D Hát próbáltam sietni vele, ennyire sikerült. Remélem, hogy tetszik és hagytok pár szót - hideg, meleg...nem számít:D - hogy tudjam miben kéne még fejlődjek, és mit tartsak meg.:) A történetben volt egy rész, amit végül is nem úgy írtam meg, ahogy eredetileg akartam...ez most inkább Lorának fog szólni, úgy hogy figyelj!!:)
-Akkor menjünk. -tárta ki kezeit Peyton, majd mindannyiunkat teleportált. helyett az lett volna eredetileg, hogy: -Akkor menjünk. -tárta ki kezeit Peyton, majd mindannyiunkat hopponált.
De jobb, hogy nem úgy írtam bele, több ok miatt is.:))
Hát ennyi lettem volna mára, nemsokára érkezem egy friss résszel!;)
Pusszancs!

2014. február 11., kedd

17. ~Lightness or Darkness.*

Drága Manók!

Nem is tudom, hogy hol kezdjem! Nagyon, nagyon röstellem, hogy csak most tudtam hozni az új részt, de kisebb-nagyobb gondok adódtak a gépemmel. Előre is szeretném megköszönni a sok aggódó kérdést, kommentet és ehhez hasonló dolgokat. El sem tudjátok hinni, hogy milyen jól estek és olyan jó volt belegondolni/rájönni, hogy nagyon sok embernek fontos vagy, akik szeretnek és érdeklődnek felőled!:$ #TeamMyFans
De most már itt vagyok, szóval vágjunk is bele a részbe! :DD
Előjáróban nem mondanék túl sok mindent a részel kapcsolatban - nem akarom egyik poént sem lelőni - de ennek ellenére még is mondanék pár dolgot:
1.Ez a rész most inkább a Kat rajongóknak fog kedvezni, de azért igyekszem, hogy mindenkinek elnyerje a tetszését.:)
2.Lehetőleg senki ne kövezzen meg azért, mert most Alex csak egy kis időre lesz benne. Tudom, hogy mind rá vagytok, már nagyon kíváncsiak vagytok, hogy mi van vele, de őt most egy kicsit pihentetjük ebben a részben. Bocsi!
3.A rész eleje egy nagyon kedves barátnőm által ihletett. Előre is elnézést, ha úgy gondolja, hogy kopiznám, de ez csakis kizárólag a saját agyszüleményem. :D
Hát nagyjából ennyi lenne! :D
Jó olvasást és szép napot nektek!


*Alex szemszöge*

Lassan alakot öltöttek az emlékek...mint egy feneketlen kút sötét felszínén megjelenő buborékok.
Egy elfátyolozott nő.
A folyó innenső partjáról figyeltem őt; a háborgó vizet vér festette pirosra. Az asszony szemben állt velem a túlsó parton, kezében piros szalagot tartott, amelyet felemelt a holtak tiszteletére.
Mindent átjárt a halál szaga.
Keress suttogta. Keress, és találni fogsz.
Úgy hallottam a szavakat, mintha a fejemben mondta volna ki őket az asszony.
Fogy az időd. suttogta a nő. Keress, és találsz.
Tettem egy lépést a folyó felé, de láttam, hogy a víz vérvörös és túl mély ahhoz, hogy átgázoljak rajta. Amikor újra az elfátyolozott nőre emeltem a tekintetemet, megsokszorozódtak a holttestek a lába előtt. Több százan voltak, néhány még élt. Kínok közt vonaglottak, elmondhatatlan halállal halva...tűztől emésztve, egymást zabálva, fekáliával borítva. Hallottam az emberi szenvedés jajának hangját a vízen át.
Az asszony elindult felém, karcsú kezét kinyújtva, mintha segítségért könyörögne.
-Ki vagy te?! -kiáltottam át neki.
Válaszul a nő felnyúlt, és lassan fölemelte a fátylat az arcáról. Szívszorítóan gyönyörű volt, de idősebb, mint ahogy képzeltem.
A hetvenes éveiben járhatott, erős és tiszteletet parancsoló, akár egy időtlen szobor. Markáns álla volt, a lélek mélységét tükröző szeme, és hosszú, ébenfekete haja, mely hullámosan omlott a vállára.
Egy kis hangocska azt súgta belül, hogy ismerem, bízhatok benne. De honnan? Miért?
Az asszony lemutatott egy vonagló lábra, amely kiállt a földből; nyilván egy szerencsétlen lélek volt, akit fejjel lefelé derékig betemettek. Az ember sápadt combján egyetlen betű volt felírva sárral: S.
S? gondoltam bizonytalanul. S, mint...Skylar?
A nő arca nem árult el semmit.
Keress, és találsz! ismételte.
És váratlanul fehér fényt kezdett sugározni...mind ragyogóbbat és ragyogóbbat. Az egész teste feszült remegésbe ment át, és aztán, mintha villám sújtotta volna, ezer fényszikrává robbant szét.

Kiáltozva, riadtan ébredtem fel a nyomasztó álomból. Testem még mindig dermedt volt, de jelentős része képes volt a mozgásra. Jobb karommal - melyet már tudtam mozgatni - a kardom után nyúltam. Amint bőröm érzékelte a fém hideg és sima felületét, testemet átjárta egyfajta bizsergés és meleg, míg végül újra mozogni nem tudtam.
Tisztában voltam vele, hogy ezt a fajta varázslatot a fém feloldja, ezért kapóra jött fegyverem vas markolata.
Barátaim viszont még mindig dermedve álltak körülöttem. Olyanok voltak, akár a szobrok egy nagy csarnokban. Gyorsan kellett cselekednem, hogy aztán együttes erővel megbosszuljuk ezt a tettet. Hisz ilyen jellegű varázslatra csak kevesen képesek, köztük Adam is.

*Kat szemszöge*

Eleget téve a folytonos taszigálásnak, felgyorsítottam a tempómat. Néha még ennek ellenére is előre lökött, de hamarosan alábbhagyott a lökdösődés. Már kezdtem azt hinni, hogy végre lenyugodott, de ekkor minden szó nélkül berántott egy szobába. A meglepettségtől még szólni sem tudtam, de még csak esélyt sem adott rá. A falnak préselt és a számra tapasztotta a kezét, míg a másik a derekamon pihent. Egy kicsit kellemetlen volt számomra a közelsége; a lehelete a nyakamat csiklandozta.
Ez a hülye meg mit csinál? mérgelődtem magamban, de a beszédre képtelen voltam. Láthatta rajtam, hogy feszélyez a helyzet, mert elmosolyodott.
Nemsokára léptek zaja ütötte meg fülemet, ezért még közelebb bújtam Jameshez, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Lassan felemelte mutató ujját és a szája elé rakta, figyelmeztetve, hogy a közelben vannak. Nyeltem egy nagyot és vártam, hogy bármelyik pillanatban lelepleznek minket, de szerencsére elmentek az ajtó előtt, majd pár pillanat múlva újra csend telepedett a folyosóra.
Szaggatottan fújtam ki a levegőt és kibújtam James karjai közül.
-Hol van Skylar?! -fontam össze magam előtt a karjaimat. Felvont szemöldökkel néztem rá, próbáltam nem ellágyulni attól az észveszejtő mosolytól, mellyel az előbb ajándékozott meg. Egy darabig álltuk egymás tekintetét, majd a fiú elbizonytalanodott.
-Azt hittem te tudod. -esett kétségbe.
-Nem! Nálunk nincsen. És jó lenne ha előkerítenéd, mert van egy kis elintéznivalónk. -húztam fel magam.
-Itt sincs! Hozzátok indult. Azt mondta, hogy akar még veletek beszélni az esküvő előtt.
-Esküvő? Milyen esküvő?! -értetlenkedtem.
-Össze fog házasodni Chrisel. Azért ment el, hogy ezt elmondhassa nektek.
-Mi? De miért? És hogyan, mikor? -túrtam a hajamba idegesen. Pár pillanat alatt teljesen összezavartak és nem tudtam normálisan gondolkodni. Az egyik percben még haragudtam Skylarre, most viszont aggódtam miatta. De legfőképp attól féltem, hogy mi lesz most így Alexel. Mert ugye még a vak is láthatja, hogy odáig vannak egymásért, de egyikőjük sem vallaná be. De most mindent félretéve - az utálatomat is Skylar iránt- meg kell akadályoznunk ezt az esküvőt. Még csak a gondolatát is ki kell irtanunk az emberel fejéből.
-Segítened kell! -ragadtam meg James kezét. -Ennek az esküvőnek nem szabad megtörténnie.
-Efelől nem mi döntünk. -rázta meg a fejét.
-És ha mégis? -vigyorodtam el gonoszul. -Ha egy esetleges esküvő miatt el kell halasztani azt?
-Ha sikerülne is... -gondolkodott el. -Honnan találunk egy másik párt, akik hajlandóak lennének összeházasodni? -értetlenkedett. Nem hiszem el, hogy nem esik le neki! hitetlenkedtem.
-Itt jössz te a képbe! -vigyorodtam el.

-El sem hiszem, hogy belementem ebbe a hülyeségbe! -tördelte ez ujjait idegességében James.
-A jó ügy érdekében mindent. -kacsintottam rá, majd bátorításként megszorítottam a kezét. Egymás mellett lépkedve haladtunk a trónterem felé. James a kezemet markolászta még én a számat harapdáltam. Tíz perccel ezelőtt - az én eszement ötletem miatt - örökre megpecsételtem a sorsom és ezáltal James sorsát is, aki semmiről sem tehetett.
-Biztos, hogy ezt szeretnéd? Mert visszafordulhatsz, és én kitalálok valami más megoldást. -néztem rá.
-Nem! Igent mondtam és Skylar boldogságáért mindenre hajlandó vagyok. -makacsolt6a meg magát és céltudatosan haladt a terem felé. Egy pillanatra megtorpantam és bambán néztem utána, majd észbe kaptam és utána rohantam. Az ajtó előtt megállva felnéztem rá, majd óvatosan megböktem. Lassan lenézett rám és elmosolyodott.
-Kész vagy?
-Mióta megszülettem! -kacsintottam rá, majd benyitottam a nagy terembe. Az ajtó nyikorogva tárult ki előttünk. Nagy levegőt vettünk és egyszerre léptünk be a nagyterembe. A király a trónján ült, miközben tanácsadójával konzultált. Lépéseink visszhangot vertek a nagy üres térben. A két férfi egyszerre kapta fel a fejét és nézett ránk. A király meglepetten nézett elszánt fiára, aki a kezemet fogva rángatott maga után.
-Apám beszélnünk kell! -állt meg előtte magabiztosan.
-Persze fiam, de most fontos dolgom van. -intette le.
-De ez elég fontos. -erőszakoskodott.
-James kérlek. Pár óra múlva ráérek. -sóhajtott a király.
-Apa megkértem Katherin Jones kezét. -emelte fel a hangját James. Erre a kijelentésre még a tanácsadó is felkapta a fejét és tátott szájjal bámult az ifjú trónörökösre.
-Mit beszélsz James? -állt fel a trónból a király.
-Jól hallottad! El fogom venni Katet. -nézett rám egy hamis mosoly kíséretében. Mind a ketten tudtuk, hogy egy ál házasság fölborítja az eddigi terveket és talán Skylar is megmenekül a kényszerházasság elől. De ezt persze a királynak nem kellett tudnia.
-És mégis hogy gondoltad? Egyáltalán ki ez?! -nézett rám fintorogva.
-Ne beszélj így róla. Én szeretem őt és vele akarom leélni az életemet. -kiabált vissza apjának. Megijesztett, hogy ilyen elszántsággal védi a tervünket. Ilyen átéléssel még én sem tudtam előadni ezt az egészet, pedig én találtam ki.
-Ahogy akarod.  De ne várd, hogy ott legyek az esküvőn. -törődött bele a király.
-De apám! Ennyire nehezedre esik elismerni, hogy boldognak látsz? -hajtotta le szomorúan a fejét James. A szívem szakadt meg, de nem szóltam egy szót sem, nehogy még jobban rontsak a helyzeten.
-Fiam. Meg kell értened, hogy az életben csakis magadra számíthatsz. Ha másokra támaszkodsz a végén eltaposnak és a földbe tipornak. Ahhoz, hogy erős királyságot hozz létre könyörtelennek és vasakaratúnak kell lenned. Nem szabadna holmi lány miatt eldobnod a szabadságodat, melyet királyságod felépítésére is felhasználhatnál. -hadonászott kezeivel idegesen a férfi. James bólogatva hallgatta apját, majd sóhajtva felelt.
-Tudod mit? Igazad van. Tényleg önzőnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy elérjünk valamit. Erre te vagy az élő példa. -mutatott rá. -De én inkább leszek egy senki, minthogy az érzéseim útjába álljak.
Eltátottam a számat, nem hittem, hogy szembe fog szállni a saját apjáéval, főleg úgy, hogy ő egyben a király is. Félve néztem a férfira, akinek a feje kezdett egyre jobban hasonlítani egy paradicsomra.
-Mindjárt robban. -súgtam oda Jamesnek. Válaszul elmosolyodott és előrántotta a kardját.
-Így is játszhatunk! -tört ki íz apja. Ő is előkapta fegyverét és a fiának rontott. Mintha valaki megmérgezte volna az elméjét. Magán kívül sújtott le kardjával a saját, vér szerinti fiára. Tudtam, hogy magától nem lenne képes ilyenre, ezt nem ő teszi, hanem valaki irányítja őt. Kicsit távolabb mentem a két harcoló férfitől és a plafonra emeltem tekintetem. Becsuktam a szemem, kezeimet kitártam és mormolni kezdtem azt a nagyon is jól ismert pár sort.
-Demonstrate!!! -kiáltottam a végén. Testem szikrázni kezdett, majd fényt bocsájtott ki magából. Mint egy égő égitest, úgy ragyogtam én is. Szemeim először fehérbe burkolóztak, majd visszanyerve a régi színüket, pupilláim megnyúltak, macskaszerű szemeket kölcsönözve nekem.
Ismét a plafonra emeltem tekintetemet és a sötét sarkokat kezdtem kémlelni. Tudtam, hogy valahol itt van a gonosz, de azt még nem, hogy hol. Hol a fenében vagy? húztam résnyire a szemem. Gyere elő te féreg!
Mellettem a két férfi vérrontásra készült, így sietnem kellett. Előrántottam a kardomat, mely ha ellenséget észlel, világítani kezd. Ez most is így történt; egyre jobban és jobban pislákolt, míg fel nem gyulladt. A kék fény - melyet magából bocsájtott ki a fegyver - beragyogta az egész termet, még a sarkokat is.
Megvagy! pillantottam meg a kis hernyót a csillár tövében. Berogyasztottam a lábaimat, majd mint akit ágyúból lőttek ki, felugrottam az öt méter magasan lévő csillárra. A hernyóvá vált gonosz nőni és nőni kezdett. Közben hátborzongató sötétséget árasztott magából.
-Üdvözlöm Katherin kisasszony! -mennydörögte kísérteties hangján, majd lecsapott...

*Alex szemszöge*

Malo! kiáltottam magamból kikelve, amint megpillantottam a vérben úszó Skylart. Alig lélegzett már, de küzdött az életéért. Malo! ordítottam ismét, mire körülöttem köd kezdett gomolyogni. Hátborzongató volt a jelenség. Ahelyett, hogy kellemes lett volna az érzés, inkább éreztem fojtogatónak. Még a kardomat is előrántottam, az esetleges támadást elkerülve.
-Alexander! -dörmögte vészjósló hangján. -Minek köszönhetem ezt a késői látogatást?
-Van még egy elintézetlen dolgunk. -emeltem magam elé borotvaéles kardomat.
-Ahogy akarod! -kiáltotta, majd tűz lobbant mindenütt. A tűt gyűrűként égett körülöttem, csapdába csalva.
-Csak ennyire futja tőled? A hatalmas Malo csak ennyit tud?! -ordítottam dühtől vezérelve.
Az eddig körülöttem égő tűz alábbhagyott, majd hirtelen fellobbant és testemet emésztve taszított a földre. Kínok közt fetrengtem a márványpadlón, a fájdalomtól ordítanom kellett. Kétrét görnyedtem, fejem hátra hanyatlott és fájdalmas nyögések hagyták el kiszáradt ajkaimat. Kezemből kiesett a kard, mely az egyetlen biztonságot nyújtó dolog volt most számomra.
Még mindig azt hiszed, hogy győzhetsz? nevetett fel ördögien. Kicsi fiú! Jobb, ha az eszedbe vésed, engem senki sem győzhet le!
-Hagyd őt békén! -kiáltotta valaki. Nem hallottam tisztán az engem felemésztő tűztől, de volt annyira hangos, hogy meghalljam. -Ha valakivel le kell számolnod, az én vagyok! -vetette le magáról a fekete csukját, mely eddig az arcát takarta. Skylar ismertem fel az oly kedves arcot, melytől mindig mosolyognom kell.
-Lumos Maxima! -suttogta a lány, majd mindent elvakított az erős fény.


Hát ennyi lenne.:) Remélem, hogy sikerült kiengesztelnem titeket ezzel, és a következő részt próbálom előbb hozni, ha nem lesznek újabb gondok a gépemmel.;)

2014. január 20., hétfő

16. ~Attack.*

Drága olvasóim!
Hát íme itt lenne a kövi rész.:) Remélem, hogy tetszeni fog és kapok pár jó szót.
Kivételes most ezt egy nagyon kedves és mondhatni testvéremnek írom!♥ Nagyin szeretem és közel áll hozzám, remélem, hogy ennek a résznek elolvasása után egy kicsit jobb kedve lesz.:)
Ezt csak Neked írtam!!!♥♥
Jó olvasást és szép napot nektek!
Pusszancs!♥



Az idő egyszeriben megállt, mindenki megfagyott. Nagyokat kellett pislognom, hogy tényleg felfogjam a szemem nem hazudik. Alex dühösen és csalódottan a többiek pedig félve néznek rám. Ugyan úgy állnak, mint pár másodperccel ezelőtt. A fejemben még mindig visszhangzik Alex gúnyos kérdése: És mikor lesz? Csak ott kavargott a gondolataim kusza hálójában.
Kellett pár perc, hogy felfogjam tényleg megfagytak a körülöttem lévők. Idegesen kapkodtam a fejem közöttük, de egyikük sem viccelt. Ez nem egy előre kitervelt csíny volt ellenem. Ez halálosan komoly dolog volt. Hisztérikus állapotban rángattam meg Abby vállát, majd a többiekét is. Senki sem mozdult.
-Nem fognak megmozdulni. Megfagytak. -szólalt meg mögöttem egy mély, de lágy férfihang. Összerezzentem az ismeretlen hang hallatán, majd óvatosan megfordultam. Kezemet észrevétlenül a zsebemben lévő tőrre helyeztem, felkészülve az esetleges támadásra.
-Én a helyedben nem használnám. Még a végén megsérted magad vele. -horkan fel, jót szórakozva rajtam.
-Ki vagy te? -sziszegem idegesen, de hangom mégis félelemtől cseng. Fájdalmasan felszisszen, majd sértődötten néz rám.
-Ez most nagyon fájt! Engem mindenki ismer, de a Világ Megmentője, a Kiválasztott nem ismer meg?! Ez nagyon fáj. -mondja tettetett sértettséggel a hangjában.
-Te ezt honnan tudod? -ijedek meg.
-Én mindent tudok! -nevet fel jóízűen. Kezd elegem lenni ebből az öntelt seggfejből. mérgelődöm magamban. -És most magammal kell, hogy vigyelek. -rugaszkodik el a faltól és felém lép. Övéből előhúz egy kardot és nekem szegezi. Nagyot nyelek és próbálok higgadt maradni, de nem megy. Idegesen rántom elő a tőrömet, mely eltörpül a srác fényes kardja mellett. Ismét felnevet.
-Mit akarsz azzal tenni? Megsebezni? Esetleg megölni? -húzza fel gúnyosan a szemöldökét.
-Talán. -vonok vállat, de egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. A fiú erősen megszorítja a kard markolatát, majd nekem ront. Egy pillanatra lefagytam, de még időben észleltem a veszélyt, és elhajoltam a levegőt kettészelő penge elől. A levegőt kapkodva meresztettem rá a szemeimet, nem hittem el, hogy tényleg rám támadt valaki. A szemem sarkából újra észleltem a támadást, de időm már nem volt elugrani. Éreztem, ahogy a penge végighasítja a bőröm, majd megáll a bal vállamba. Felordítottam fájdalmamban és a földre rogytam. Verejtékezve lihegtem, homlokom ráncba szaladt a fájdalom hatására. Már majdnem elsötétül előttem minden, mikor egy kis vészharang megszólalt a fejemben. Támadj! lebegett előttem a szó. Megmarkoltam a tőrt és felordítottam. Oldalra vetettem a kezem, így a tőr pontosan a lábába hatolt a támadómnak. Mindez pár másodperc alatt történt. Most ő rogyott mellém, kezéből kiesett a kard, így megszabadultam a feszítő fájdalomtól. Nehezen felálltam és eltámolyogtam az ajtójog, majd be a konyhába. Kihúzva a fiókot, kés után kutattam, de nem leltem nyomát.
-Kezd nagyon elegem lenni belőled! -ordította el magát mögöttem valaki, majd egy tompa puffanást észleltem a tarkómon és minden sötétségbe borult.

Csöpp, csöpp, csöpp.
Szemeim megrebbennek, de erőm nincs, hogy ki is nyissam őket. Próbálom oldalra fordítani a fejem, de a fájdalom azonnal belenyilal, így muszáj visszarántanom. Halkan felnyögök és próbálok megmozdulni, de valami visszatart. Mélyen beszívom a levegőt, de az orromat azonnal megcsapja a rothadt hús szaga. Valahonnan orrfacsaró bűz szaga terjengett, amitől a hányinger kerülgetett. Óvatosan kinyitottam a szeme és csak ekkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Ijedten néztem körbe a félhomályba burkolódzott szobában. Nem is volt szoba, inkább hasonlított pincére vagy.....börtönre! Egyre idegesebb lettem a folytonos csöpögést hallva, de okozóját nem találtam meg, míg előre nem néztem. Ijedtemben sikítottam egyet, és szabad végtagjaimmal, amik jelen pillanatban a lábaim voltak, kapálózni kezdtem. Szememet könnyek mardosták, fejem lüktetett a fájdalomtól, kezeimre szorult bilincsek a húsomba vájtak.
Ekkor kinyílt az ajtó és egy meggörnyedt hátú, kopasz ember lépett be a mocskos pincébe. Hörögve véve a levegőt csoszogott el hozzám, majd leveszi rólam a bilincseket, megszabadítva az égető fájdalomtól. A csuklómat masszírozva állok fel, eleget téve a férfi folytonos rángatásának.
-Erre. -hörgi artikulátlan hangon, majd maga előtt taszigálva kivezet a börtönömből.
-Hová megyünk?
-Főnökhöz. -hörögte, majd belökött egy nagy vasajtón. Elvesztve az egyensúlyomat, szó szerint beestem a terembe. Hangos puffanással értem földet a simára csiszolt márványpadlón. Nyögve ültem fel, majd tekintetemet végigvezettem a terem közepén lévő trónig. Homlok ráncolva néztem a fölém tornyosuló építményt, míg valami más el nem terelte a figyelmem.
-Hát Ő lenne az?! -hangsúlyozza gúnyosan a rám utaló szót. A hang irányába fordultam, majd eltátottam a számat. Ijedtemben sikítani tudtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megdermedve álltam - vagyis ültem - a szörnyeteg előtt, eltátott szájjal. Sikítani, kiabálni akartam, de teljesen megnémultam. A félelem úrrá lett rajtam és teljesen a hatalmába kerített. Márt éreztem, hogy eszemet kezdik elhagyni az értelmes gondolatok, mikor egy halvány fény kezdett pislákolni előttem. Az volt a célom, az erőm forrása, ha nem látom meg a kis fényt, biztos, hogy nyomban elájulok.
Hunyorogva összpontosítottam a halovány fénypontra, mígnem terjeszkedni kezdett. Egyre nagyobb és nagyobb lett, végül egy emberi sziluettet véltem felfedezni benne. Reméltem, hogy megmentőm siet felém, de hamar rá kellett döbbennem, hogy el rablómra ismertem a férfiben. Vicsorogva néztem fel rá, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni az engem kémlelő szörnyet.
-Hát felkeltél? -kérdezte enyhe meglepettséggel a hangjában.
-Talán azt akarod, hogy meghalljak? Az jobb lett volna? -sziszegtem idegesen.
-Mondjuk úgy, hogy megkönnyítetted volna a dolgunkat.
-Bocsáss meg, hogy keresztbe tettem neked.
-Talán megbocsájtok. Végül is ki tudna haragudni egy ilyen szépségre, mint te. -mosolyodott el, majd beleharapott egy almába.
-Hagyjuk a bókokat. Hányni tudnék tőlük! -fintorodtam el.
-Ahogy óhajtja felség! -hajolt meg előttem, majd előrántva kardját, elém szökkent. Ijedten hátráltam pár lépést, de ő még így is gyorsabb volt. Hajamnál fogva hátra rántotta a fejemet és borotvaéles pengéjét a torkomhoz szorította. Kapkodva vettem a levegőt, féltem, hogyha egy rossz mozdulatot is teszek, vége az életemnek. Fülemben dobogott a vér, torkomban óriási gombóc nőtt. Maró könnyeim a szememet csípték, bármelyik pillanatban elsírhattam volna magam.
-Könyörögj az életedért! -kiáltott fel erőteljes hangján.
-Inkább a halál! -hörögtem fel, miközben a penge végighasította vékony bőrömet a torkom mentén. Fuldokolva vettem a levegőt, légcsövemből vér szivárgott fel. A keserű, fémes ízt érezve rögtön tudtam, hogy nincs sok hátra. Halálos sebet ejtettek rajtam, melyet ember képtelen begyógyítani. Utolsó erőfeszítésként a szeretteimre, családomra gondoltam vissza, akik most is aggódva várják, hogy hazatérjek. Apám lelkemre kötötte, hogy épségben térjek haza és vigyázzak magamra. Ennek ellenére a padlón elvérezve talál rajtam fogást a halál, akitől eddig sikerült megszöknöm. Most karmokban végződő kezei bilincsként szorítanak, elzárva a külvilágtól. Az élettől!
-Adam! Te fattyú! -kiáltott fel valaki, majd a gyilkosom mellém esett. Rémült szemei mindent elárulnak. Ő sem akarta ezt. Őt is belekényszerítették ebbe az egészbe, szíve szerint rég megszökött volna erről az elátkozott helyről. A fény, mely szemében ragyogott percenként fogyatkozott, még végül teljesen kialudt. Megszűnt létezni számomra, ahogy minden más is körülöttem.
A következő kép amire emlékszem, hogy Adam mellett lebegek. Értetlenül figyelem az eseményeket, melyek kezdenek egyre zavarosabbak és zavarosabbak lenni. Nem tudom, hogy miért ideges, hogy miért rángat egy élettelen testet, vagy hogy miért ordibál magából kikelve a szörnyeteg. De aztán leeseik. Amint megpillantottam halott testemet Adam karjaiban, minden világos lesz. Hiszen én meghaltam. sújtott le villámcsapásként a felismerés.

*Kat szemszöge*

-Srácok! Hol vagytok? -rohantam le a lépcsőn, a többieket keresve. Hallottam valami zajt lentről és féltem, hogy esetleg Abby vagy Rose esetleg megsebesült. De a látvány ami fogadott még borzasztóbb volt, mint reméltem. Belépve a nappaliba borzalmas látvány tárult elém. Még a poharat is kiejtettem a kezemből, ami így szilánkokra törve szóródott szét a padlón. Adam! kúszik elő egy név a gondolataim legeldugottabb részéről, ahonnan szeretnék mindent elfelejteni. Csak ő képes ilyesmire, így nyilvánvaló, hogy ő tette. De miért? Hiszen mi sem zargattuk őt, már vagy négy éve? Milyen szándék vezérelte, hogy ezt tegye? gondolkodtam hangosan, miközben próbáltam ellen varázslatot keresni a fagyasztásra.
Újra és újra körbejártam mind a hat embert, de magyarázatot még mindig nem találtam. Ott lebegett előttem a fel nem tett kérdés, de a magyarázat rejtve volt szemeim elől.
-Most mi a francot csináljak? -rogytam le kétségbeesetten a fotelra. Idegesen a hajamba túrtam, az agyam egyfolytában kattogott a megoldást kutatva. Az ideg összeroppanás szélén állva fogalmazódott meg bennem a kérdés. Mi van, ha Skylar-nek van köze hozzá? Simán kinézem belőle, hogy ő tette ezt. Addig hergelem magam egyre jobban, míg végül kitörök. Felpattantam a fotelről és gyorsan az istállóhoz siettem. Az első lovat, ami az utamban volt felnyergeltem, majd a kastély felé vettem az irányt. Gyerünk! Siess! ordítom belül, kívül pedig könnyeim potyognak. Ha nem tudom visszafordítani a varázst akkor örökre elveszítem a családom. És ezt soha nem fogom megbocsájtani Skylar-nek. Soha!
Életem végégig azon leszek, hogy megkeserítsem az életét, akár saját életemet is áldozva, de végzek vele. A családom becsületét minden áron meg kell védenem, semmi sem állhat az utamba.
Ezek és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejembe, miközben a fák között vágtatva közeledtem a kastély felé. Amint kiértem a tisztásra már is kirajzolódott előttem a kastély ívelt kupolája és hegyes csúcsokban végződő toronytetők. Már csak pá méter választott el az igazság pillanatától, amitől testemet átjárta egyfajta bizsergés, amihez idegesség is társult. Valamilyen szinten ideges voltam ettől a találkozástól, de semmi pénzért sem ismertem volna be magamnak. Inkább görcsölök és kifogásokat keresek, de Skylar-től nem félek és nem futamodok meg.
-Hó! -húztam hátra a kantárt, amint megérkeztem a nagy vaskapu elé. Vonakodva néztem fel rá, majd kétségek közt átmásztam a nagy kőfalon. Lovamat nem sokkal messzebb kikötöttem, így az őrök nem szúrják ki.
Amint földet értem a túlsó oldalon rohanni kezdtem. Egészen a bejárati kapuig rohantam, mit sem törődve az engem üldöző őrökkel. Hangosan kiabáltak és csörgették fegyvereiket, de engem nemes cél vezérelt, így mindent el kellett követnem, hogy beszélni tudjak Skylar-el. Kifulladva lassítottam a kapu elé megérkezve és dörömbölni kezdtem. Néha lopva hátra pillantottam, hogy mennyire tudtam lehagyni az őröket, de a nyomomban voltak. Ha hamarosan nem jutok be ezen az ajtón, akkor darabokra szaggatnak. Hisztérikus állapotba kerülve püföltem és rugdostam a faajtót míg ki nem nyílt. Sajnos a lendület még mindig bennem volt, így egy újabb karlendítést követően sikeresen orrba vágtam az ajtónyitót. A nagy ütéstől megtántorodott és párat lépve hátra az orrát fogta. A szám elé kapva a kezem figyeltem, ahogy a vértől ragadó orrát tapogatja, hátha eltörtem valahol. Amint rájött, hogy nincs nagyobb baj, felpillantott rám és csodálkozás csillant kék szemeiben. A látvány, amit kíváncsi arca nyújtott teljesen megbabonázott, még annak ellenére is, hogy orrából ömlött a vér, az én kezem meg sajgott az ütésektől.
-Most megvagy! -ragadta meg a karom az egyik őr, ezzel kizökkentve mindkettőnket a szemezésből.
-Ereszen el! -kiáltom kapálózva. -Nincs joga hozzám érni! -ütöttem ahol csak értem, de még ez is kevésnek bizonyult. Az életemért küzdöttem, mert ha valami csoda folytán senki nem ment meg, akkor egy örök életre börtönben fogok elsorvadni.
-Eresszék el! -szólalt meg végül türelmesen a kék szemű fiú. A két nagydarab őr lerakott a földre és meghajolva a fiú előtt, távoztak.
-Köszönöm, de egyedül is elintéztem volna. -duzzogtam, sértettséget színlelve.
-Persze. Hogyne! -mosolyodott el, majd kitárta előttem az ajtót.

2014. január 12., vasárnap

15. ~The white dress.*

Drága Manók!
Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a következő részt, de teljesen el voltam havazva. Tényleg nagyon röstellem, de remélem, hogy ezzel a résszel tudom kárpótolni a sok várakozást!:)
Jó olvasást és szép napot nektek!
Pusszancs!♥



Miért kell minden tündérmesének boldogan végződnie? Miért van az, hogy a herceg a végén mindig eljön a hercegnőért és boldogan élnek míg meg nem halnak? Miért nem győzhet egyszer a gonosz? Miért happy állandóan minden? Hát ezt én magam sem tudom, de nagy döntés előtt állok. gondolkodom el, miközben a téli kertben ülünk egy kis asztalka mellett és teázunk. Vagyis apáék teáznak én meg bambulok, ki a fejemből. A merengésből Marta csipkedése zökkentett ki, így még hallottam apám utolsó mondatának néhány szavát.
-....és a lakodalmat meg tarthatnánk a nagyteremben. -lelkesedett.
-Szerintem ez így rendben van. Neked is megfelel Skylar? -kérdezte mézesmázosan Chris.
-Hmm? Bocsánat, kicsit elbambultam. -ráztam meg a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.
-Éppen azt ecseteltük édesapáddal, hogy hol legyen a menyegző utáni lakodalom.
-Ilyen gyorsan összeházasodsz azzal a nővel, apa? -esett le az állam.
-Nem. Mi most a ti esküvőtökről beszélünk. És ha megkérhetlek, többet ne szólítsd így Dorothy-t.
-De én még nem találtam senki alkalmast arra, hogy a férjem legyen. -értetlenkedtem.
-Már vagy ezerszer megbeszéltük, hogy Cristopher-hez fogsz hozzámenni és nem nyitok róla vitát.
-Akkor a menyegző a tó fenekén legyen! -fontam össze magam előtt karjaimat.
-Ne beszélj butaságokat Sky. Ha ott lenne akkor mind megfulladnánk. -fogta meg gyengéden a kezem Chris.
-Az a lényeg. Inkább megfulladok, mintsem hozzád menjek! -álltam fel az asztaltól és minden szó nélkül elhagytam a kertet. Még hogy én meg ő? Kinek képzeli magát? mérgelődtem magamban. Inkább megfulladok, mintsem egy ilyen nyálgépnek legyek a felesége! ragadtam meg a korlátot, mert hirtelen rám jött a szédülés. Dülöngélve kerestem meg az egyensúlyomat, de meg volt rá az esély, hogy elesek. Az előttem tornyosuló lépcső homályosodni kezdett, a fejembe irtózatos fájdalom nyílalt. Próbáltam a fájdalom okozójára összpontosítani, de fejemben lévő dübörgés elviselhetetlen volt. Muszáj volt leülnöm a legalsó lépcsőfokra, különben helyben összeesek. A halántékomat masszírozva, próbáltam enyhíteni a fájdalmat, ami úgy néz ki bejött. A fejfájás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Fellélegezve temettem arcom kezeim közé, mélyeket szippantva Chris bőre illatából. Ez meghozta a kezdő lökést, mert undorodva húztam el onnan arcom és felkeltem a földről. Feltrappolva a lépcsőn a szobám felé vettem az irányt. Kivételesen most egy számomra idegen úton haladtam, ezeken a folyosókon még életemben nem jártam, de ösztöneim azt súgták, hogy arra kell mennem. Így célirányosan haladtam előre, de fogalmam sem volt, hogy hova.
Amint elhaladtam a tömör faajtók mellett, az egyik megnyikordult, majd lassan kinyílt. Érdeklődve léptem vissza, majd bekukucskáltam az ajtón. Egyszerre volt idegen és ismerős ez a szoba. Mintha már jártam volna itt, de mégsem emlékeztem rá. Csak egy egyre erősebben érződő érzés sugallta azt nekem, hogy ismerem ezt a helyet. A kíváncsiság győzött felettem, így beléptem a szobába, nagy porfelhőt kavarva magam körül. Köhögve legyeztem magam előtt a levegőt, minél több friss, tiszta levegőhöz jutva. Fény is alig volt a parányi szobában, talán a sok év alatt lerakódott por és pókháló miatt. De lehet, hogy csak nem volt ablaka a helyiségnek.
Az orromig sem látva a homályban tapogatóztam, hátha találok egy gyertyát vagy esetleg egy ablakot. Átbukdácsolva a térdemig érő tárgyak között, kezem egy hideg és sima felülethez ért. Először azt hittem, hogy tükör, de mivel nagyjából a felület közepén volt egy fogantyú, így biztosra véltem, hogy megtaláltam a szoba ablakát. Határozottan fordítottam egyet a kilincsen, de ez ablak csak nem mozdult. Mind a két kezemet a fogantyúra tettem és egy erőteljes mozdulattal rántottam rajta.
A nagyon is ismerős kép.
Az ablak nyikorogva adta meg magát és kinyílt. A napsugarak, mint megannyi nyílvessző, azonnal betörtek a résen és fényárba borították a szobát. Hunyorogva néztem újra körbe a szobán. Először csak a tárgyak sötét sziluettjét láttam, de egyre élesebben kezdett kirajzolódni előttem a sok bútor formája. Végül kirajzolódott előttem ez egész szoba. Talán egy hölgyé lehetett, a sok ruhát és ékszert látva. Érdekelt, hogy ki tartózkodott ebben a szobában és hogy miért volt eddig ennyire elzárva a külvilágtól. Ki tudja ki lakhatott itt, ezért nagy odafigyeléssel mentem körbe az amúgy is kis szobában. Ujjaimat végighúztam a porlepte fabútorokon, majd az ékszereken. Annyira ismerős volt az egész, mintha már jártam volna itt előző életemben. Érdeklődve vizsgáltam a megannyi csecsebecsét, melyet régen biztos előszeretettel viseltek. Szebbnél szebb drágakövekből és gyöngyökből voltak, melyek tökéletese kiegészítői egy előkelő hölgy számára. Talán egy hercegné szállt meg ebben a szobában. morfondíroztam, miközben a kis fésülködős asztalon lévő képet vettem a kezembe. Egy fiatal lány mosolygott vissza rám a képről. Ijesztően hasonlított egy számomra ismerős emberre de nem tudtam megmondani, hogy ki lehetett az. Megőrjített ez a sok kérdés és ismerős dolog, mellyel ebben a szobában találkoztam.
Tekintetem az ékszerekről a szoba sarkára tévedt, ahol egy magas állvány szerűség volt letakarva egy fehér lepedővel. Vagyis inkább szürke lepedővel, de feltételezem, hogy régen fehér volt. A kíváncsiság megint elhatalmasodott rajtam, így egy lépéssel máris ott termettem a tőlem két fejjel magasabb monstrum előtt. Óvatosan megfogtam a lepelt, majd gyorsan lerántottam az ismeretlen dologról. Sikerült egy újabb porfelhőt kavarnom magam körül, ami már nem biztos, hogy túl egészséges lenne, de ebben a helyzetben ki gondol az egészségére? Amint eloszlott előlem a por csinálta köd, homlokom ráncba szaladt. Mindenre számítottam csak erre nem. Egy fehér csipkés ruha volt egy próbababára aggasztva. Elsőre azt hinné az ember, hogy egy sima estélyi volt az, de amint megpillantottam a ruha melletti kis dobozkában lévő fátylat és csokrot, azonnal rájöttem. Ez egy menyasszonyi ruha! Felcsillanó szemmel vizsgáltam meg a ruhadarabot. Mindig is arról álmodtam, hogy nekem is hasonló ruhám lesz. Több méteres uszállyal, melyet a templom fényesre csiszolt márványpadlóján fogok magam után húzni, miközben a kis koszorúslányok rózsaszirmokat dobálnak körülöttem. Nem szándékoztam volna sok embert meghívni, inkább lett volna egy kis családi összejövetel, de ez a nem várt esküvő mindent keresztbe tett. Nemhogy nem ahhoz mehetek hozzá akihez én akarok, de még az én megálmodott esküvőmet és átszervezi és saját kezébe venné az irányítást. Hát én ezt nem fogom hagyni! Sikerült eléggé felhúznom magam az esküvő miatt, így elfeledkeztem egy igen fontos dologról, mely pár perc múlva eszembe is jutott. Egy kis vészharang azt suttogta a fejemben, hogy ezt minél előbb meg kell tudnom. Hát persze! Kié volt ez a menyasszonyi ruha??!

Eltökéltem siettem az újdonsült jegyesem szobája felé. Ugyan én még nem egyeztem bele semmibe, de nagyon úgy néz, ki hogy engem teljesen kihagynak az egészből. Én már csak annyit fogok észrevenni az egészből, hogy menyasszonyi ruhában az oltár előtt állok és savanyú képpel fogok Chrisre nézni. De nekem ez ellen gyorsan tennem kell valamit! Halkan bekopogtam az ajtón és vártam, hogy választ kapjak.
-Szabad! -kiáltott ki Chris, de ajtót nyitni nem jött. Vettem egy mély levegőt és benyitottam a szobájába.
-Ööö...beszélhetnénk? -léptem elé bátortalanul. Valószínűleg nem rám számított, ugyanis hangomra összerezzent és az eddig olvasott könyvet gyorsan az íróasztala legfelső fiókjába tette. Azonnal felkeltette a figyelmem, hogy vajon mit titkol előlem, de most nem ez volt a legfontosabb.
-Nem rád számítottam. -nyögte ki végül.
-Igen? Ha gondolod ki is mehetek. -mutattam az ajtó felé.
-Ne! Maradj! -pattant fel a székről és ragadta meg a kezem.
-Biztos? Mert úgy láttam elég elfoglalt vagy. -utaltam az előbb eldugott könyvre.
-Ja, hogy az! Csak olvastam. -vont vállat, de látszott rajta, hogy feszélyezi ez a téma. -De miért is jöttél? -Terelte a szót.
-Csak az esküvő miatt. -haraptam a számba. Nehezemre esett erről beszélnem, főleg hogy annak szándékozom elmondani az ötletemet, aki a férjem lesz. Az esküvő szó hallatán felvonta a szemöldökét és kíváncsian nézett rám.
-Tudod arról lenne szó, hogy nem lehetne egy kicsit elhalasztani a dolgot? Csak egy kicsit. -próbálkoztam.
-Sajnálom Skylar, de lehetetlen. A király már annyira beleélte magát és egy csomó meghívót is elküldtünk már.
-Kérlek! Csak egy kis időről lenne szó. Mondjuk egy hétről. Vagy még kevesebbről. -győzködtem. -Csak az én kedvemért. -hajoltam közelebb hozzá és durmoltam a fülébe. Ez meghozta a kívánt hatást, mert aprót bólintott. Mosolyogva húzódtam vissza tőle.
-Nagyon szépen köszönöm. -mondtam nyájasan.
-Nincs mit. -lehelte elhaló hangon. Légzése még mindig szabálytalan volt, kapkodva vette a levegőt. Izmai még mindig be voltak feszítve, talán az előbbi - számára - sokkoló élménytől. Tetszett, hogy ilyen érzéseket tudok kiváltani belőle, mellyel simán manipulálható lesz.
Szórakozottan hagytam el az újdonsült vőlegényem szobáját és apám keresésére indultam.

-Apa beszélhetnénk? -ültem le mellé a fotelre.
-Persze mondjad csak. -tette le az eddig olvasott újságját.
-Szóval arról lenne szó, hogy elmennék pár napra a kastélytól és a beleegyezésedet kérem.
-Szó sem lehet róla! Felejtsd el ezt az ötletet. A végén megint elfelejtesz hazajönni, mint a múltkor. -rázta a fejét hevesen. Mélyen beszívtam a levegőt és higgadtan szóltam újra hozzá.
-Akkor úgy szeretnék veled beszélni, mint az apámmal és nem mint a királlyal.
-Ugyanúgy beszélné veled mind a két helyzetben és még mindig úgy gondolom, hogy ez egy rossz ötlet.
-Csakis az esküvő miatt mennék el. Van egy fontos dolog, amit előtte még meg kell tennem. -magyaráztam. -Tudod ez amolyan női dolog. -füllentettem. Nagyon reméltem, hogy beveszi és elenged különben lőttek a tervemnek. Gyanakvóan nézett rám, de végül nagyot sóhajtott és számomra megfelelő válasz adott.
-Köszönöm, köszönöm! Nagyon fogok sietni vissza. -borultam a nyakába és öleltem szorosan magamhoz. Nevetve ölelt vissza, majd eltolt magától.
-De ha megint megpróbálsz elszökni, komoly gondok lesznek. -fenyegetett.
-Értettem. -szalutáltam, majd kirohantam a szobából. Még sok dolgom van indulásig és szeretnék még sötétedés előtt indulni.
Sietősen szeltem ketté a báltermet, tekintetemmel Martat keresve. Amint megpillantottam őt, egy hatalmas bársonyfüggönnyel harcolni, azonnal lefékeztem és odasétáltam hozzá.
-Had segítsek. -vettem el tőle a méretes anyagot, majd felakasztottam neki az egyik székre.
-Köszönöm hercegnő. fújta ki magát.
-Semmiség. Viszont szeretnélek valamire megkérni téged. Nagyon fontos! -kezdtem el suttogni, hogy csak ő hallja.
-Szívesen segítek. Miről lenne szó?
-El kell mennem pár napra és szeretném, hogy távollétemben tartsd szemmel Cristopher-t.
-Számíthatsz rám! -bólintott. -De miért kell elmenned?
-Idővel mind megtudjátok, de most sietek, mert nincs sok időm. -gyorsan megöleltem a pöttöm nőt, majd a szobámba siettem. A legfontosabb dolgaimat beledobáltam egy táskába, majd a - legfontosabbat - a kardomat a köpenyem alá dugtam. Fejemre húztam a csuklyámat és úgy léptem ki a szobámból. A félhomályban elig látszott az arcom, csak a két elszánt szemem csillogott.
A lovardánál felnyergeltem hűséges hátasomat - Crysatl-t - majd az apámhoz fordultam, akinek muszáj volt kikísérnie. Bíztatóan rámosolyogtam, majd egyetlen ugrással a lovamon ültem.
-Nagyon vigyázz magadra és siess vissza! -szorította meg felé nyújtott kezemet.
-Ígérem. -szorítottam vissza, majd elindultunk a Crystal-al. -Ja és még valami! Találtam egy meseszép menyasszonyi ruhát az egyik szobában. -kiáltottam apámnak.
-Hogy mi??! Skylar azonnal gyere vissza!! -mennydörögte mély hangján, de már nem tudott megállítani. Nevetve vágtattam a kitűzött célom felé, amit remélhetőleg nemsokára el is érek.

Átfagyva, megtépázva kopogtam be a nagy faajtón. Reméltem, hogy szívesen látnak, és nem küldenek el melegebb éghajlatokra. A hidegtől dideregve ugráltam egyik lábamról a másikra, hátha így elébb felmelegszem, de ilyen zord idő ellen semmit sem lehet tenni.
Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem fogják kinyitni nekem az ajtót, így tettem még egy próbálkozást. Most sokkal határozottabban kopogtam be, és rá pár másodpercre már nyílt is az ajtó.
-Skylar te vagy az?! -csillant fel Peyton szeme. Aprót bólintottam, mire észrevette, hogy teljesen átfagytam.
-Szegénykém, gyere beljebb, biztosan nagyon fázhatsz. -lökdösött be az ajtón, majd leültetett egy kályha mellé. Dideregve húztam össze magamon a köpenyt, majd a kíváncsi lányra néztem.
-Beszélnünk kell! Vagyis mindnyájunknak! -mondtam határozottan.
-Rendben. Egy perc és itt lesznek. -bólintott, majd indult volna ki a szobából, ha utána nem szólok.
-Alex is itt van?
-Nincs. Elment Noah-val és Mark-al valami könyvet keresni. -vont vállat.
-Akkor jó. -könnyebbültem meg.
-Hallom, hogy itt van Sky. -rohant be a szobába Mia. Először észre sem vett, de amint Peyton felém mutatott a kislány szemei felcsillantak és egyenesen felém rohant.
-Sky már annyira hiányoztál! -ugrott a nyakamba boldogan.
-Nekem is nagyon hiányoztál. -nevettem fel és magamhoz öleltem.
-Na lám! Nem bírtad ki nélkülünk? -lépett be a szobába Abby nyomában Rose-al.
-Valami olyasmi. -mosolyogtam rájuk. -Kat is itt van?
-Majd nemsokára jön. -jött be utolsóként a szobába Rob. -De jó téged újra látni Kiscsaj! -ölelt szorosan magához a fiú. Rose felhúzott szemöldökkel nézte barátja kirohanását, de nem tulajdonított neki nagy ügyet.
-Ha már mind így összegyűltünk, akkor végre elmondhatnád, hogy miért is jöttél. -ült le mellém Abby.
-Hát arról lenne szó, hogy...nem is tudom hogyan fogalmazzak. -dadogtam. -Szóval megházasodom. -nyögtem ki végül.  A szobában hirtelen csönd lett és mind kitágult szemekkel néztek rám. Muszáj volt mondanom még valamit, mert ez így túl gyors volt mindnyájuk számára.
-Szerettem volna ha tudtok róla. -suttogtam.
-És mikor lesz? -kérdezte egy komor hang az ajtó irányából. Mind oda kaptuk a fejünket az újonnan érkezőkre. Még a számat is eltátottam, mikor egyik rémálmom kezdett valóra válni.
-Alex?! -leheltem ezt az egy szót, mely örökre a szívembe vésődött.


Hát ennyi lenne! Remélem, hogy tudlak ezzel titeket kárpótolni és próbálom a kövi részt hamarabb hozni.
Pusszancs!♥

2013. december 24., kedd

14. ~Christmas.*

Drága Manók!
Hát ez a nap is elérkezett! Én mér nagyon vártam és olyan boldog vagyok, hogy most itt van a KARÁCSONY!!!
Ez a rész csak emiatt a nap miatt született meg, ez az ajándékom számotokra!:) Szóval Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog új évet kívánok nektek!!:))
A részről csak annyit, hogy ez egy karácsonyi napról fog szólni, mely több évvel ezelőtt történt meg.
Jó olvasást és Kellemes ünnepeket!!!
Pusszancs!



Ez a tél más volt. Más volt mint a többi. Az emberek Karácsonyi lázban égtek, mindenki kapkodva vette meg az utolsó ajándékot, melyet véletlenül kifelejtett az ajándéklistáról. Egymást fellökve rohantak egyik üzletből a másikba, mit sem törődve a körülöttük lévő hatalmas felfordulással. Számukra a Karácsony nem jelentett mást, mint megajándékozni egymást. Nem is igazán tudták, hogy miről is szól ez a szép ünnep. Évről évre harcot vívnak az utolsó megmaradt játékokért, hogy aztán gyermekeik boldogan nyissák ki őket Szenteste. Már hetekkel ezelőtt megtervezték, hogy mi is lesz az ünnepi menü. Jó előre feldíszítették az egész házat, hogy elmondhassák magukról: Mi készültünk!. Valóban csak ennyiről szólna a Karácsony? Rohanás az egész ünnep? Vagy esetleg van benne valami más is?

A palota melletti kis erdőben két kislány énekszava hangzott:
  
Kisfenyő az erdőn él odakünn
színezüstje csillan a sok pici tűn,
jégcsapokat ringat a szélben az ág
puha hó a vállán a télikabát.


Él alatta csendben egy víg nyuszipár.
Sárgarigó hajnali füttyszava száll,
felkeresi néha a medve is őt,
hazahoztuk tegnap a karcsú fenyőt.


Ezerszínű gyöngyszalag, százszínű, szép,
gyertyafénnyel hinti be tűlevelét,
körülállja sok gyerek mind de vidám:
"Ugye, jó itt nálunk, te szép kicsi fánk?"


Énekelve, nevetgélve ugrálták körbe a kiválasztott fájukat. A csípős hidegtől arcuk kipirosodott, kesztyűbe burkolt kezük átfagyott. De mit sem érdekelte őket ez. Ők tudták, hogy miről is szól a Karácsony. Az egész erdő az két kislány nevetésétől zengett. Jól érezték magukat. Legbelül tudták, hogy ez a Karácsony más lesz, mint az eddigiek. Hogy miben lesz más? Azt még ők maguk sem tudták. Jókedvüket egy szán csengői zavarták meg. Csilingelve jelezték a jármű megérkezését.
-Hát itt vagytok?! -csendült fel a boldog nő hangja. Mosolyogva nézte a két kislány kipirosodott mosolygós arcát. Boldogan lépett ki a szán menedékéből, prémes csizmája alatt csak úgy ropogott a hó.
-Ideje lesz indulni. Az ebéd elkészült és úgy gondolom eléggé átfáztatok már. -fogta meg a két gyermek fagyos kezét.
-A fenyőfát is vihetjük? -csillant fel a szeme a kis barna fürtös kislánynak.
-Hát persze. -simította meg arcát a nő, majd intett hintósainak, hogy vágják ki a kis fenyőt. A két gyermek boldogan nézték, ahogy az emberek néhányat lendítve a fejszén, kidöntik az apró fát.
-Most már te is velünk fogsz lakni. -ölelte magához a fenyőt a két kislány. Az emberek gyorsan felrakták a szánra a fát, majd elindultak. Az út végig a két boldog gyerek énekétől zengett. Boldogok voltak, mert újdonsült barátjuk is velük tarthatott.

-Anya szerinted így szép lett? -fordul a kislány az olvasó nőhöz. Tekintetét elszakítva az olvasott soroktól, a lányára néz a nő, majd elmosolyodik.
-Gyönyörű! -mondta csodálattal a hangjában.
-Szerintem is. -vigyorgott a kislány, majd felmászva anyja ölébe folytatta. -Szerinted tetszenek neki a díszek?
-Biztos vagyok benne, hogy megtisztelve érzi magát.
-Juj! Úgy örülök neki, hogy ő is itt van most velünk. -bújt szorosan anyjához a csöppnyi lányka. Anya és lány egymást ölelve nézték a kandallóban égő tüzet, melynek parazsai táncot jártak. Megbabonázó látványt nyújtott a két lány számára. Az idilli hangulatot egy idősödő férfi halk kopogása zavarta meg. Az elvarázsolt lányka és anyja riadtan kapták fejüket a hang irányába. Miután rájöttek, hogy csak az egyik családtag az, máris megnyugodtak.
-Apa! Apa! Nézd milyen szép karácsonyfát választottam! -rohant a boldog kislány komor tekintetű apjához.
-Nagyon szép lett Drágám! -kapta fel a csillogó szemű gyermeket.
-Anyával választottuk ki a fenyőt. És még díszíteni is segített. -lelkendezett a kislány.
-Igazán?! -kérdezte némi gúnnyal a hangjában a férfi.
-Igen. -húzta ki magát az eddig némán figyelő anya. -Drágám nem akarsz Marta-nak segíteni? -fordult a még mindig lelkesedő lányhoz.
-De! Marta? Marta?! -futott ki a szobából boldogan. A két szülő büszkén nézett gyermekük után, aki még nem is sejti, hogy milyen nagy teher nyomja picinyke, törékeny vállait. Talány egy nap ő fogja örökölni a családi vagyont, ha bátyja úgy dönt nem kér az egész felhajtásból.
-Miért kell ilyen ostobaságokkal tömnöd a gyerek fejét?! -fordult vissza a férfi a nő felé.
-Ezek nem ostobaságok Andrew! Joga van tudni róluk. Mindenről! -akaratoskodott az elszánt nő.
-De nem érted, hogy csak egy jobb jövőt akarok neki. Mesebeli és kitalált lények nélkül.
-Te nem érted! Ha ezeket eltitkolod előle akkor nagy csalódás fogja őt érni az életben. Ő erre született! Elhívatottsága van!
-Nem! Ő nem erre született. Senki nem kérdezte meg, hogy akarja-e ezt az egészet. Hiszen ő még csak egy négy éves gyerek .Honnan tudna ő még a világ dolgairól?! -kezdett kijönni a sodrából a férfi.
-Hát erről lenne szó! Nem is a gyerekünket félted, hanem saját magadat. -rázta a fejét csalódottan a nő.
-Ez nem igaz! Igenis törődöm a lányunkkal. -emelte fel a hangját a férfi.
-Ugyan Andrew! Mikor voltál utoljára a lányoddal valahol? Mikor játszottál vele utoljára? -tett szemrehányást az ideges anya. A veszekedés során most először meg sem tudott szólalni a férfi. Farkasszemet nézett saját feleségével. Mint kér évek óta háborúban lévő ország. Olyanok voltak, mint két oroszlán. A saját területüket, családtagjaikat védték, pedig közös volt az érdekük. Végül sikerült újra megszólalnia az eddig némán szemező apának.
-Ha most megbocsájtasz, át kell adnom az ajándékokat a gyerekeimnek.
-Azok az én gyerekeim is! És én úgy tudtam, hogy közösen tartjuk meg az ajándékozást. -hitetlenkedett az asszony.
-Hát az idén máshogy lesz. -vont vállat a férfi, majd mint aki jól végezte dolgát, kisétált a szobából. Letaglózva roskadt a székbe a nő. Szemeiből bánat, hitetlenkedés és harag keveredett. Soha nem gondolta volna, hogy házassága így meg tud romlani. Szerette a férjét, nagyon is, de az utóbbi időben nem volt idejük se egymásra, se a gyerekeikre. Arcát a kezeibe temetve sírt a Szeretet ünnepén. Kivételesen nem a boldogság miatt, mint sokan mikor kibontották az ajándékukat, vagy csak egy rég nem látott barát látogatta meg őket. Ő bánatában sírt. Szívében hatalmas ürességet érzett, melyet a férje szeretetének kellene kitöltenie. De a férfi elbukott, mint férj és családapa. Nem tudta már egyben tartani - a régen irigylésre méltó - családot. Az anya egyedül maradt a bánattal és sötétséggel ebben a késői órában. Valahol a távolban gyermekek éneke és nevetése hangzott. Ma viszont még ez sem tudta jobb kedvre deríteni a megfáradt asszonyt. Megroskadva ült a hatalmas bőrfotelban, amely ha nem is örökké, de egy kis időre megnyugvást biztonságot adott neki.
Eközben a másik szobából jókedvű kacagás hallatszott. Apa és két gyermeke a nagy franciaágyban feküdtek és apjuk esti meséjét hallgatták. De ez nem olyan mese volt, mint amilyet az anyjuk szokott nekik mesélni. Meg sem közelítette azt, mit amit ő most olvasott nekik.
-Apa. Miért nem abból a könyvből olvasol nekünk, mint amiből anya szokott? -ült föl az ágyban a kislány.
-Mert azoknak nincs valóságalapjuk. Azok csak kitalált történetek. -próbálta elmagyarázni nekik az apjuk.
-Ez nem igaz. Én láttam már tündért! -tette keresztbe maga előtt a karjait a kislány.
-Kicsim. Tündérek nem léteznek. Eben teljesen biztos vagyok. -fogta meg kezét mosolyogva az apa.
-Hazudsz! Nem hiszek neked. -sírta el magát a csalódott kislány, majd pityeregve rohant ki a szobából.
-Várj Drágám! -szólt utána a férfi de már hiábavalónak bizonyult.
-Szép volt apa! -sóhajtott a nagyobbik gyerek, majd húga után sietett. A jó apának hitt férfi úgy szint egyedül maradt a gondolataival, melyeknek hála sikerült belevesznie a sötétbe.

-Húgi itt vagy? -nyitott be lassan a kisfiú a szobába. Halk zokogást hallott, melyből arra következtetett, hogy csak is a testvére lehet ott bent. Lábujjhegyen az ágyig osont, majd pityergő húga mellé bújt. Szorosan magához ölelte, ezzel is nyugtatva őt.
-Szerinted sincsenek tündérek? -kérdezte szipogva a kislány.
-Dehogyis nincsenek! Én is láttam már egyet. -simított ki pár kósza hajtincset a könnyektől nedves arcából a testvérének. A lányka kezdett megnyugodni bátyja ölelésétől és kedves, megnyugtató szavai hallatán. Végül becsukva kis, a sírástól könnyes szemeit, az álmok földjére lépett a kislány, de ha rosszat álmodott is volna, bátyja ott volt, aki kész volt élete árán is megmenteni a csöppnyi kisgyermeket. Még néhányat simítva kipirult arcán a kislánynak, a fiú is átlépte az örök álmok birodalmát. Halk szuszogás töltötte be a sötétbe burkolódzott szobát. Két békésen alvó kisgyermek tudta csak igazán, hogy mit is jelent a Karácsony.
Nem holmi ajándékozós nap. Nem is a sok rohanásról és készülődésről szól. Ez a nap a Szeretet ünnepe. És ez a két békésen alvó kisgyermek a legjobb példája annak, hogy mi is valójában a Karácsony.

Hát ennyi lenne! Tudom, hogy rövid, de ez az ötlet csak ezen a napon született meg, és nem is szándékoztam berakni a blogba, de aztán úgy döntöttem, hogy mégis berakom.:) Nem ezt a részt ígértem a hosszúnak, hanem ami utána jön, de mivel Karácsony van, muszáj volt valamit hoznom nektek!
Remélem, hogy azért tetszett!:)
Pusszancs!
Ui.: Ezt a történetet nemrég találtam az interneten és nagyon megtetszett. Muszáj volt ez is kiraknom. Remélem nem bánjátok...:)

A történet:

Máté László: Karácsonyi ajándék 
A férfi lassan megmozdult, átfagyott tagjait dörzsölgette. Gondolataiban, a régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak.
A meghitt gyerekkori karácsonyok, amikor a nagy barna mackót, vagy a villanyvonatot kapta. A későbbi éveken, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt.
A kislánya földöntúli boldogsága a játék baba, vagy a bababútor láttán.
Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni - gondolta a férfi. Mennyire apás volt.
Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt egy idő óta egyenesen gyűlölte.
A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet.
Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak.
Megszokta a számkivetettek és megvetettek életét. Először még zavarta egy-egy szánakozó adomány elfogadása, mára azonban a teljes közönyösség és beletörődés vált az életszemléletévé.

A telet nem szerette a hideg miatt, a többi évszakok elfogadhatóvá váltak. A lényeg, hogy legyen egy kis ennivaló és néha-néha valami innivaló.
Az ital, az jó. Elbódít és segít elfeledtetni a kilátástalan helyzetet.

Ismét érezte a csontokig hatoló hideget. Felnézett az égre és úgy gondolta, 10-11 között lehet az idő.
Elhatározta, hogy minden ellenérzését félretéve, elmegy a menhelyre ebédelni.
Nem szerette a menhelyet. Nem tudta meghatározni az okát, de nem szerette. A menhelyen jó meleg, néhány ismerős sorstárs barátságos köszöntése, és ünnepinek éppen nem nevezhető ebéd fogadta.
Az ebédosztó, mikor rákerült a sor megkérdezte, tegnap este miért nem jött, hiszen sült hús volt és még egy szelet sütemény is.
A férfi csak megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Az ebédosztó - mintegy kárpótlásul - két kemény tojást adott a főzelék mellé.
A leves meleg és sós volt. Más jót nem igen lehetett elmondani az ételről.
A főzelék íztelen volt, ráadásul nem is szerette. De meg kell enni, mert szüksége van az energiára. A férfi lassan evett és minden falatot jól megrágott.
Nem volt miért sietni. Régóta nem volt miért sietni.
A két tojást a végére hagyta, majd gondolva a holnapra is, csak az egyiket ette meg. A másik kemény tojást egy kétes tisztaságú zsebkendőbe csavarta és a szatyorba rejtette.
Amikor kifelé indult, meglátta a menhely vezetőjét. Nem akart vele találkozni, mert tudta, hogy megint rákezdi, hogy miért az utcán tölti az éjszakát. Szerencséje volt, mert megállították a menhely vezetőjét. A férfi kihasználva a helyzetet, gyorsan távozott.

Az utcán csoszogva megindult a körút felé. Azt gondolta, karácsony lévén az emberek talán adakozóbbak. A szokott helyére ment. Igaz, nem a legjobb hely volt a körúton, de néha egészen jó kis pénz összejött.
A forgalom hullámzó, de inkább gyér volt. Ennek megfelelően a kocsiból kinyújtott forintok is igen kevés összeget adtak ki. Már sötétedni kezdett, és alig több mint négyszáz forint gyűlt össze. Megvárom, amíg teljesen besötétedik gondolta a férfi, azután elmegyek. Sok jó már úgysem lesz.
Ahogy csoszogott a kocsik között látta, hogy a következő autó ablaka leereszkedik és egy kéz az alamizsnát nyújtja. Óda csoszogott, hogy elvegye a pénzt.

A férfi és a sofőrülésen ülő nő tekintete egyszerre találkoztak. Mindketten megkövülve nézték a másikat.
- Apa? - csúszott ki önkéntelenül a nő száján a kérdés.
- Kislányom - dadogta a férfi zavartan.
A lámpa zöldre váltott, de a nő nem indult el. A két ember zavartan megmerevedve nézte egymást.
- Anya miért nem indulsz már? - csivitelte a hátsó ülésen ülő aranyszőke hajú kisfiú.
- Drágám, valami baj van? - kérgezte a nő mellett ülő férfi is.
A hátsó kocsik előbb bősz dudálásba kezdtek, majd szép sorban kikerülték a zöld lámpánál veszteglő kocsit.

A nő visszarakta a fémpénzt a tárcájába, hosszasan kotorászott benne, majd a férfi kezébe nyomott két papírbankót. Az ismét zöldre váltó lámpánál, visító kerekekkel indítva, vadul elszáguldott az autó. A férfi a kezében lévő két darab ötezrest nézte, és szeme megtelt könnyel.

Először könnyezett amióta az utcán él, és először érezte, hogy megalázták.

Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok minden egyes Drága Olvasómnak!!!

2013. december 21., szombat

13. ~You will never be my mother!*



"...,de egy valami mindig ott lesz nekünk. A Remény! Mindegy, hogy milyen helyzetben van az ember. Ha megtalálod a kiskaput, mellyel megváltoztathatod a jövődet, akkor a Remény is ott fog kopogni, új életed küszöbén. Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek."

Újra és újra elolvastam ez előbbi sorokat. Próbáltam értelmezni az egészet, de sehogy sem állt össze a kép. Tanácstalanul fordultam a türelmesen várakozó Marta-hoz, aki még mindig szikla szilárdan állt mellettem.
-Szerinted létezik a remény?
-Drágám! A remény az a dolog, mely akkor is ott lesz neked, mikor már magadban sem hiszel. Ő mindig ott lesz neked, hogy legyen mibe kapaszkodnod. Ő jelképezi számodra és mindannyiunknak az erőt, az újrakezdés lehetőségét.
-De mi van, ha nem vesszük észre. Ott van a szemünk előtt, de képtelenek vagyunk észrevenni? -kérdeztem kétségbeesetten.
-Soha ne kételkedj a saját képzelőerődben. -mosolyodott el, majd kisétált a könyvtárból. Kétségbeesetten dőltem előre a széken. Fejem hangos koppanással érkezett az asztal felületére.
-Aú! -szisszentem fel azonnal. A homlokomat dörzsölve álltam fel az asztaltól és a könyvespolcok felé vettem az irányt.
Még egy kicsit kutakodtam a könyvtárban, majd visszamentem a "felszínre".

-Anyu, anyu! -szaladt sírva a kislány, a meglepett asszonyhoz. Nem is volt igazából asszony. Sokkal inkább lánynak mondanám. Elég fiatal volt még az élethez, csak úgy sugárzott belőle az életerő. Hosszú, hátközépig érő enyhén hullámos haja keretezte, festménybe illő, tökéletes arcát. Telt, vörös ajkai, hosszú dús szempillái voltak. Óriási, tengerkék és mindig ragyogó szemi koronázták meg porcelán szerű arcát.
Kíváncsian kapta fel fejét, miközben kezében az eddig olvasott könyvet tartotta. Meglepetten nézte, ahogy a kislány szipogva törölgeti a kicsorduló könnycseppjeit. Mintha megannyi igazgyöngyként hullana pirospozsgás arcára. A napfényben meg-megcsillan a sok kis apró könnycsepp fényárba borítva a pityergő kislányt. A nő szomorúan nézett le rá, majd megejtve egy apró mosolyt, így szólt:
-Mi történt drágám? -vette ölébe a szipogó gyereket.
-Fogócskáztunk, de az a lány ellökött. -mutatott egy tömzsi fára. Mögüle óvatosan egy vörös kislány kukucskált ki. Megijedt őzikeszemeivel nagyokat pislogott, tekintete rémült volt. Az anya elmosolyodott a félénk kislány láttán, majd a megnyugvó lányához fordult.
-Szerintem véletlen volt. -suttogta játékosan a fülébe. -Biztosan nem szándékosan tette. Látod, már nem is vérzik! -törölte meg felsebzett térdét a kislánynak. Először a lábára, majd anyjára nézett a csodálkozó kislány. Szemeiből csodálat és rácsodálkozás sugárzott. Felnézett anyjára. Arra a nőre, ki életet adott neki. Aki óvja és védi minden egyes bajtól. Aki szereti őt, és mindent megtesz annak érdekében, hogy jó élete legyen a kislánynak.
-Tudod Skylar, ha nagyon kedves vagy hozzá, akkor biztosan megmutatja neked a szárnyait.
-A szárnyait? -tátotta el kicsi száját a lányka.
-Úgy bizony. Képzeld, vannak olyan lények az erdőben, akiknek varázserejük van. És ha úgy akarják felfedik előttünk a titkaikat.
-Még a szárnyukat is? -lelkesedett a kislány.
-Még azokat is. -helyeselt a nő, majd letette öléből lányát. -Menj oda hozzá és kérd meg, hogy mutassa meg neked őket. -biztatta a kislányt. Ő pedig felbátorodva sietett oda, a még mindig félénk lányhoz.
Az anya mosolyogva figyelte, ahogy a két kis lány nevetve szaladgálnak a virágos réten. Ő nem akarta elrejteni lánya elől az igazságot. Férjével ellentétben, ő mindig is mesélt neki az erdőben lakó népekről. Ő maga is hitt bennük, látta őket. Tudatni akarta lányával, hogy igenis léteznek és a segítségüket kérik.
De sajnos a nő halála után, lánya soha többé nem hallott esti meséket ezekről a teremtményekről . Apja hallani sem akart arról, hogy bármelyik dada is beszéljen neki róluk. Inkább maga altatta el kislányát. A lány további életét teljes tudatlanságban élte, ezidáig.

Lábujjhegyen osontam végig a folyosón. Nem akartam, hogy bárki is meglásson, főleg, hogy nem is szabadna a szobámon kívül lennem. Minden egyes neszre nagyot ugrottam, félve a lebukás lehetőségétől. Már majdnem a szobámnál voltam, mikor valaki megszólított hátulról.
-Szóval itt vagy! -harsant fel a férfi. Ijedtemben mozdulni sem mertem. Lassan megfordultam és nyeltem egy nagyot.
-Figyelj apa meg tudom magyarázni... -mentegetőztem.
-Felesleges. Most eltekintek ettől a kis ballépésedtől. -legyintett apa. Meglepődve néztem rá.
-Apa minden rendben? -ráncoltam a homlokom.
-Persze, persze. Csak azért kerestelek, mert be szeretnék neked mutatni valakit. Nemrég érkezett meg hozzánk. Már nagyon várja a veled való találkozást. -lelkesedett apám.
-Rendben. De kiről lenne szó? -kíváncsiskodtam továbbra is.
-Majd meglátod! Most viszont menny a szobádba és öltözz át. Kiválasztottam számodra a legmegfelelőbb darabot. Miután kész vagy gyere le a szalonba. Várni fogunk. -intett apa, majd eltűnt a folyosó végén. Értetlenkedve néztem utána, de a kíváncsiság győzött, így felsiettem a szobámba. Tényleg ott volt kikészítve a ruhám, mint ahogy mondta.
Egy gyönyörű, földig érő menta zöld ruha fogadott, egy hozzá illő magassarkúval. Azonnal magamra is kaptam a meseszép ruhát, majd a tükör előtt forogva, csodáltam magam. Még soha nem volt ilyen szép ruhám. Persze több ezer bálon voltam már, de még egyszer sem tetszett meg ennyire egy ruha. Talán azért mert emlékeztetett ez valakire. Valakire, akit már régen el kéne felejtenem. Valakire, aki reményt adott, de nem éltem vele. Valakire, akit első pillanattól kezdve ismertem, de mégis akkor láttam először. Furcsamód őt láttam meg ebben a ruhában. Jó volt ránézni, de mégis keserűséggel töltött el. Mintha ezáltal a ruha által is csak kötődni akarna hozzám.
Ábrándozva ültem le sminkes asztalkám elé. Gyorsan kifésültem a hajam, majd egy laza kontyba fogtam össze. Elégedetten néztem végig magamon a tükörben, majd elhagyva szobámat a szalon felé vettem az irányt. Már messziről lehetett hallani a halk hegedű dallamát és a nevetéseket. Apám hangját rögtön felismertem, de a vele beszélgető női hang számomra idegen volt. Kíváncsivá tett a lágy, női hang, így megszaporáztam lépteimet. A résnyire nyitott ajtó előtt megálltam. Hegyezni kezdtem a fülemet, majd mikor meghallottam saját nevemet, lassan benyitottam a szobába. A szalonban tartózkodók, mind rám kapták tekintetüket. Apám, Marta és a számomra még mindig idegen nő. Megejtettem egy bátortalan mosolyt, majd elindultam feléjük.
-Skylar gyere csak! Be szeretnék neked mutatni valakit. -mosolygott a mellette ülő nőre. -Dorothy Moore, ő itt a lányom Skylar. Skylar ez a kedves nő pedig Dorothy Moore. -mutatott be gyorsan minket egymásnak.
-Üdvözlöm. -pukedliztem előtte az illem kedvéért.
-Hagyjuk a formaságokat. -mosolyodott el, majd magához ölelt. Olyan váratlanul ért, hogy még ellenkezni sem tudtam. Esetlenül álltam karjai közt, visszaölelni viszont eszem ágában sem volt. Nem tudom miért, de azt érzem, hogy távol kell tartanom magamtól őt. Miután elengedett léptem egyet hátra, majd onnan mosolyogtam tovább.
-Ne ácsorogjatok csak úgy! Üljetek le. -nevetett fel apám. Szerintem egyáltalán nem volt vicces amit, mondott, de mindegy is. Jól nevelt hercegnőhöz méltóan szót fogadtam, és leültem a legtávolabbi helyre attól a nőtől. A távolságtartás még mindig bennem, volt és nem is szerettem volna a közelembe engedni őt. Így is nagy megrázkódtatást nyújtott az a váratlan ölelés.
-Na szóval! Azért is hívtalak ide, mert fontos bejelenteni valóm van. -csapta össze tenyereit apa. Érdeklődve figyeltem őt, de mivel nem mutattam túl nagy kíváncsiságot, így folytatta.
-Nemrégiben Dorothy-éknál voltam látogatóban. Már régóta tartjuk a kapcsolatot, mely mára nagyon szoros lett kettőnk között. Tegnap arra az elhatározásra jutottunk, hogy összeházasodunk. -közölte velem ezt a borzalmas tényt. Lesokkolva ültem a bőrfotelban, számat eltátottam. Ehhez nem tudtam mit mondani.
-Skylar kedves. Mi nagyon szeretjük egymást az apáddal és egyrészt miattad is döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk.
-Ezt ne! Csak ezt ne! Az esküvőt nem foghatjátok rám. Én ebből nem kértem. Nem akartam, hogy az anyám legyen, én tök szuperül megvoltam a maga segítsége nélkül is. És mielőtt még fantáziálni kezdene, ki kell, hogy ábrándítsam, de maga soha sem lesz az anyám! -keltem ki magamból.
-Skylar Rachel Williams! Azonnal kérj bocsánatot. -harsant fel idegesen apám.
-Nem! Sőt, tudod mit? Tőlem azt csináltok amit akartok. Nem érdekel, csak egyet kérek. Engem felejtsetek el! -kiáltottam, majd kiviharzottam a szalonból. Még hallottam, hogy apa mérgesen kiabál, Dorothy pedig próbálja nyugtatni őt.
-Hagyjad. Még csak gyerek Biztos nehéz lesz ezt neki feldolgozni. -simogatta a feldúlt férfi karját.
Undorodva hagytam el a szobát. Mindent hátra akartam hagyni, ami ebben a szalonban történt. Egy kis nyugalomra vágytam, egy kis magányra.
Idegesen csaptam be magam után az ajtót. Lerángattam magamról a ruhát, majd a saját kényelmes ruháimba bújtam. Befeküdtem az ágyba és fejemig húztam a takarót.  Először csak szipogni kezdtem, majd a sós könnyek marni kezdték a szememet. Durván letörölve azokat próbáltam összeszedni magamat, de az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Mint két megduzzadt patak, úgy folyt végig arcomon könnycseppek ezre. Szakadozva szívtam be a levegőt, vállam remegett a sírástól. Jelen pillatanban senki társaságára sem vágytam, de az élet úgy látta jónak, ha egy kicsit megtréfál.
Chris rontott rám. Az ágyam mellé lépett, majd leült a szélére. Lassan lehúztam fejemről a takarót és megduzzadt szemeimmel néztem rá.
-Jajj Sky, annyira sajnálom. -simogatta meg kivörösödött arcomat.
-Mégis mit sajnálsz? Ezen nincs mit sajnálni. -löktem el magamtól és az ágy végébe ültem.
-Tudom mit érzel most. -próbálkozott továbbra is.
-Nem tudsz te semmit! Egy álomvilágban élsz. Inkább hagyjuk békén egymást, úgy lesz a legjobb.
-De én veled akarok lenni. Vigyázni rád, szeretni téged. -lágyult meg a hangja.
-Te sem akarhatod ezt. -mondtam flegmán.
-Tényleg nem érted? Én szeretlek téged és el foglak venni. -ragadta meg remegő karomat. Hitetlenkedve néztem rá, majd kirántottam kezem az övéiből.
-Kifelé. -suttogtam. -Kifelé! -emeltem meg a hangom. Némán felállt, majd elhagyta a szobámat. Kimerülve dőltem vissza feltúrt ágyamra.

Hát itt is lenne az újabb rész. Tudom nem lett valami hosszú, de ígérem, hogy a kövi rész hosszabb lesz!;) Azért remélem, hogy tetszett és kapok pár jó szót. További szép napot nektek!:)
Pusszancs!♥