1. ~Dark figure.*

Visszatérő rémálmomból az ébresztő fülsüketítő ricsaja zökkentett ki. Csukott szemmel kitapogattam az órám, majd erősen rávágva csendre bírtam. Nyújtózkodtam egyet, majd lassan kinyitottam a szemem. Megint az Ő arcával találtam szembe magam. Óriási testével fölém magasodva, engem méregetett.  Ijedségemben elsikítottam magam és a fejemre húztam a takarót...
Zihálva ültem fel az ágyban. Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöződtek, néhány kusza hajtincsem a nyakamra tapadt. Körülnéztem a szobában, majd megnyugodva kifújtam a levegőt. Csak egy álom. Egy rossz álom. Nyugtattam magam gondolatban. Újra körülnéztem a szobában, majd tekintetem megakadt az ölemben lévő könyvön. A hercegnő bosszúja, olvastam el a címét. Fintorogva dobtam el a könyvet, mely halk puffanással ért földet. Kihámoztam magam a takaró biztonságából és még mindig a könyvre meredtem. Sajnáltam, hogy csak úgy ott hever tehetetlenül a földön, így lehajolva felvettem és beraktam a többi könyvem közé a polcra. Lassan elvánszorogtam a szekrényemig, majd szélesre tárva az ajtaját, tanácstalanul szemléltem a ruhatáramat. Pár perc néma csend után idegesen vágtam be a szekrényajtót. Hirtelen mintha az idő is megállt volna., lefagyva figyeltem a a mögöttem vigyorgó lány tükörképét. Ha nem ismerném, most halálra rémültem volna tőle.
Hosszú, hátközépig érő tűzvörös haja szabályosan keretezte porcelán arcát. Fehér, szinte már fakó bőrét egy igen rövid ruha takarta, de néhol engedte látszódni karcsú vonásait. Élénk kék szeme engem vizslattak. És az a vigyor. Már már kezd irritáló lenni a számomra. Soha le nem törölhető az arcáról.
-Mit akarsz? -fordultam felé barátságtalanul.
-Ejnye! Hát így kell fogadni egy kedves barátot. -ült le az ágyamra teljes kényelemmel.
-Semmi kedvem jópofizni, úgyhogy ha megkérhetnélek távozz a szobámból. -álltam elé összefont karokkal.
-Ezt azért nem állítanám ennyi magabiztossággal. -morogta maga alá, de én mégis meghallottam.
-Parancsolsz? -kérdeztem vissza.
-Semmi! -legyintett, majd folytatta. -Mellékesen meg csak a könyvemért jöttem. -pillantott a szekrényemre. Mind a ketten lefagyva meredtünk az említett könyvre, majd egyszerre indultunk meg felé. Egy méterre lehettem a szekrénytől, mikor elrugaszkodva a talajtól rávetődtem a könyvre, mielőtt Peyton megkaparinthatta volna. Igaz, hogy bevertem a fejem, könyököm meg térdem, de a tudat, hogy megszereztem a könyvet elfelejtette velem a fájdalmat.
Vigyorogva álltam fel a földről, majd kinyújtottam a dacos lányra a nyelvem.
-Ezért még számolunk! -bökött felém a mutató ujjával és még mielőtt válaszolhattam volna kiugrott az ablakon. Hitetlenkedve futottam az ablakhoz és néztem az eltűnő alakot a sötétben. Vártam még pár pillanatig, hátha visszajön, de ekkor valaki feltépve az ajtót berontott a szobámba. Ijedségemben felugrottam, majd megpördülve a tengelyem körül felnéztem a "látogatómra".
-Hát te? -kérdeztem értetlenkedve az előttem álló bátyámtól.
-Zajt hallottam, azt hittem, hogy történt valami. -vakargatta meg a tarkóját.
-Mint láthatod minden a legnagyobb rendben van. Csak nem tudtam aludni, így levegőzök egy kicsit. -mutattam a kitárt ablakra.
-Oké. Akkor jó éjszakát. -csukta be maga után az ajtót. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és terültem el az ágyon. A plafont kezdtem el szuggerálni hátha történik vele valami. De semmi. Nyöszörögve ültem fel az ágyon és néztem az órára. Egy pillanatra megállt a szívem, de semmi komoly. Odarohantam a szekrényemhez és kikapva belőle egy inget magamra rángattam, majd szuper lassan lenyomtam a kilincset és kikukucskáltam. A folyosó sötétségbe borult, sehol egy árva lélek. Halkan kitártam az ajtót, majd lábujjhegyen végigosontam a kihalt helységen, egészen a lépcsőig. Ott felültem a korlátra és pillanatok alatt csúsztam le rajta. A végén pedig egy kecses mozdulattal értem földet. Pechemre még sem volt olyan tökéletes a tervem, mint ahogy azt elterveztem. Ugyanis mikor leérkeztem a földre a karommal meglöktem egy vázát, amely dülöngélt egy kicsit, majd elvesztve az egyensúlyát lefordult az oszlopról. Az idő tört része alatt vetődtem, kitártam a karom és sikeresen elkaptam a zuhanó kerámiát. Hasalva a hideg márványon vártam, hogy valaki lebuktasson, de erre soha nem került sor.
Sikerült észrevétlenül kiszöknöm a kastélyból. Már csak a nagykapun kellett valahogyan átjutnom. De a sok őr nem könnyítette meg a dolgomat. A kaputól nem messze volt egy nagy diófa. Elrugaszkodtam a földtől és kinyújtva a karomat elkaptam egy alacsony ágat. Meglendítettem a lábam és összefonva az ágon felhúztam magam ülésbe. Megkapaszkodva egy másik, vastagabb ágban felmásztam a fa tetejéig. Ott egy vastag kilógó ágra másztam át, majd leugrottam a kőfal túlsó oldalára. Hibátlan landolás volt. A kaputól egy kikövezett út vezetett a szabad ég alá. Az utat kétoldalt fák szegélyezték. Futásnak eredtem, mert már így is késésben voltam. A csendes éjszakában csak a cipőm halk puffanását lehetett hallani, mikor a földre ért. Futva elég hamar kiértem a tisztásra ahonnan az egész fekete eget lehetett látni. Csillagos volt az éjszaka, amely még szebbé tette ezt az estét. A rét szélénél lelassítottam lépteimet és átváltottam kényelmes gyaloglásba. Az égre emeltem a tekintetemet és úgy botladoztam előre a sötétben. Egyszer szentjánosbogarakra lettem figyelmes. Elemeltem a tekintetem az égről és körbenéztem. Mint ezer apró csillag szállt volna körülöttem. A lépteimmel felzavartam őket a fűből. Ámulattal figyeltem a milliónyi kis rovart, ahogy körberöpülnek és beragyogják az egész rétet. Még mindig sétáltam céltalanul, mikor megbotlottam valamiben és sikerült is rajta átesnem.
-Hogy az a...! -fojtottam el magamban a mondat végét. Feltápászkodtam és jobban szemügyre vettem az akadályomat. Egy hatalmas kő vagyis inkább szikla állt ki a földből. Kihasználva a sima felületét leültem rá és onnan szemléltem tovább a természetet. Hunyorogva a kezemre pillantottam, ahol az órám 1 óra 28 percet mutatott. Már csak pár pillanat és megkezdődik a hullócsillag zápor, amit már két hónapja annyira vártam. Magamban visszaszámoltam a másodperceket, majd elérve a felet felnéztem az égre és vártam. Egy ideje meredtem az égre, de nem történt semmi, ami a hullócsillagokra emlékeztetett volna. Már kezdtem feladni, hogy valaha is láthatom, mikor megjelent az égen egy fényes csillag és átszelve az eget eltűnt a horizonton. Ámulattal és csodálattal figyeltem a jelenséget és vártam a folytatást, ami az első csillag után nem sokára meg is érkezett. Tátott szájjal figyeltem az egymás mellett elhaladó égi testeket. Pár perc után aztán feleszméltem a csodálkozásból és eszembe jutott, hogy kívánnom is kéne.

-Bárcsak...! -csuktam be a szemem és kívántam.
-Csak nem a szőke hercegedet kívántad ide? -kérdezte valaki mögülem némi gúnnyal a hangjában. A hang irányába kaptam a fejem.
-Nagyon vicces! Amúgy muszáj neked állandóan felbukkannod csak úgy a semmiből? Kezdesz megijeszteni. -borzongtam meg.
-Helyes! Az a cél. -vigyorodott el gúnyosan, majd arrébb lökdösve engem, ő is leült a kőre.
-Most komolyan! Meddig fogsz még engem zaklatni? Abba már beletörődtem, hogy  csak én látlak téged és csak úgy felbukkantál az életembe, de ez mire jó neked? Mert én nem tudom elképzelni. -fordultam a lány felé.
-Nem tudom. -rántotta meg a vállát rám se nézve.
-Gondoltam. -forgattam meg a szemeim, majd tekintetem újra az égre emeltem. Ekkor eszembe jutott még valami, de mire visszafordultam hozzá ő már sehol sem volt. Csodálkozva néztem körül, de mintha a föld nyelte volna el. Bele kellett törődnöm, hogy ő akkor bukkan fel amikor csak akar, és eltűnni is így tűnik el.

Már vagy egy órája csodáltam a csillagokat mikor valami nedveset éreztem az orromon, majd egy újabb cseppet a kezemen. Majd egyre több és több csepp esett le az égből. Esik. gondoltam magamban, majd felsóhajtva feltápászkodtam és besiettem egy közeli fa alá.
-Most hogy fogok haza menni? -gondolkoztam hangosan. Végül arra jutottam, hogy nem érdekel, csak el kéne már indulnom. Már léptem volna ki a fa alól, mikor mellett lévő fáról ágreccsenés hallatszott. Ijedten kaptam a fejem a zörej irányába, de semmit nem láttam a sűrű lombozattól. Hunyorogni kezdtem mire halványan kirajzolódott előttem egy emberi test körvonala. Ha jobban megnéztem észrevettem, hogy egy fiú guggol a fa egyik nagyobb ágán és felém néz. Félelmemben jobban összekuporodtam a fa tövében, de még így is jól látszódtam a sötétben. Már ott tartottam, hogy felállok és elrohanok, de ekkor a sötét alak leugrott a fáról. El nem tudtam képzelni, hogy mi fog most történni, de már a legrosszabbra is felkészültem. Ugyan elfuthattam volna, de a kíváncsiság vagy csak a félelem nem engedte, hogy elmenjek.
A fiú felém fordult és féloldalas mosolyra húzta a száját. Szerencsémre a hold megvilágította tökéletes arcát, vonásait, ezzel felfedve magát előttem. Sötétbarna, kócos haja össze vissza állt, de mégis rendezett volt. És tengerkék szemei engem vizslattak. A fényben meg-megcsillogtak, ezzel tökéletes arcát koronázva. Csodálattal figyeltem a mosolygós arcot, mikor férfi hangokra lettem figyelmes. A mezőre pillantottam, ahol két férfi vitázott valami igen fontos dolgon. Hegyezni kezdtem a fülem, hogy elcsípjek néhány mondatfoszlányt. Az eső miatt nehéz volt megérteni őket, de azért néhány szóból sikerült nagyjából összeraknom valamit.
-Meg kell tenned...
-De engem nem érdekelnek holmi libák...
-Nem az a fontos! Ha elveszed akkor tiéd a királyság...
-És mit kezdjek az elkényeztetett libával?
-Az már nem az én dolgom. Zárd börtönbe vagy tudom is én!
-Talán...de ez még nem a végleges döntésem...
-Mi az hogy a te döntésed? Itt én parancsolok, te pedig el fogod venni azt a hercegnőt...
-Ahogy akarod apám...
Többet nem hallottam, mert véletlenül ráléptem egy faágra, mely recsegve tört ketté a lábam alatt. A két férfi felém kapták a fejüket, de szerencsére nem vettek észre. A egyikük - a fiatalabbik - elővette a kardját és felém emelve, elindult a fa felé. Pár másodpercre még a szívem is megállt. Gyorsan kellett döntenem, mert ha észrevesznek akkor tuti, hogy végem van. A fiúra pillantottam, aki még mindig a mellettem lévő fa alatt kuporodott és engem figyelt. Mikor észrevette, hogy őt nézem felemelte a mutató ujját és szája elé emelve, csendre kényszerített. Végül egy gúnyos vigyor jelent meg az arcán. Nem értettem, hogy mire készül, de ennek ellenére én valamiért bíztam benne. Meglapultam a fa tövében és vártam az eseményeket. A fiú lábánál megcsillant valami fényes és hegyes tárgy. Sokáig kellett néznem mire rájöttem, hogy egy kard volt az. Előrántva a tokjából kiugrott a biztonságot adó fa árnyékából ás kardját az idegen férfira szegezve neki támadt. Elképedve figyeltem a csatájukat. Mind a ketten igen jól bántak a karddal és simán kivédték a másikuk támadásait. Figyelmem a két fiúról a harmadik férfira vándorolt, aki övéből előhúzva egy kést megindult a két harcoló fiú felé. Tudtam, hogy nem a vele beszélgető fiúra akar támadni, így gyorsan cselekednem kellett. Nem akartam, hogy megsebesüljön a "megmentőm". Idegességemben a földön kezdtem el tapogatózni valami nehéz tárgy után. Keresésem sikerrel zárult, mikor kezembe akadt egy elég nehéz kődarab. Fejem fölé emeltem, de nem tudtam eldobni. Én még soha nem bántottam embert, főleg úgy nem, hogy nem is ismertem azt. Pár pillanatig haboztam, de ha nem dobom el a követ akkor a fiúnak valami komolyabb baja is eshet. Jól meglendítettem a karomat és minden erőmet beleadva ebbe a dobásba elhajítottam a követ az idősebb férfi felé. Néztem ahogy a kő párat fordulva a levegőben célba ér. A férfi tehetetlenül terült el a földön. Fejéből feltörő vére eláztatta körülötte a földet és fehér ingét. Szám elé kaptam a kezem és majdnem elájultam. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmit tegyek egy emberrel. Majdnem felsírtam ijedségemben és idegességemben. A férfi "kibukását" követően a fiatalabbik fiú felé kapta a tekintetét és elordította magát: Apám! Elhajítva kardját az apja mellé sietett, majd leguggolva az ölébe vette az eszméletlen férfi fejét. Ezen a ponton már nem bírtam tovább, felálltam és elrohantam onnan. Azt még láttam, hogy a síró fiú rám emeli a tekintetét. Szemeiből gyűlölet, szomorúság és harag sugárzott.
Könnyezve futottam végig a kikövezett úton, mely a kastély nagykapujához vezet. Mielőtt még megérkeztem volna a vaskapuhoz, mely fenyegetően tornyosult felém, lefordultam egy alig észrevehető kis ösvényen. A kilógó diófa ágára felkapaszkodva átmásztam a tömör betonkerítésen. Landolásom hibátlan volt, majd észrevétlenül osontam el az épület tövében az őrök elől.

Zihálva, de megkönnyebbülve terültem el az ágyamon a szobámba, mikor sikerült észrevétlenül feljutnom oda. A plafont bámultam könnyes szemeimmel és próbáltam elfelejteni a fél órával előbb történteket.