3. ~Wings.*

Drága Manók!

Van néhány bejelenteni valóm. Először is köszönöm a 10 feliratkozót és a véleményeket. Remélem, hogy ezután is fogtok nekem írogatni. Mindegy, hogy jót vagy rosszat, mind a kettő építő jellegű lenne számomra. Másodjára köszönöm a több mint 350 oldalmegjelenítést. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyien nézitek és szeretitek a történetemet. És harmadjára pedig meghoztam az új részt! Jó olvasást és szép napot nektek!
Pusszancs!♥

Értetlenkedve néztem a fiúra, aki még mindig szorosan tartott a karjaiban. Szemeiben remény csillogott, melyet nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
-Miért? -nyögtem ki végül pár perces hallgatás után.
-Hát nem tudod? Te vagy a kiválasztott, akit a jóslat ígért. -szorította erősebben a karom.
-Mi van?! Milyen jóslat és milyen kiválasztott? Én maximum arra vagyok kiválasztva, hogy egy vadidegenhez menjek hozzá feleségül. -fejtettem le karjait az enyémekről és tettem egy lépést hátra.
-Hát akkor ő is tudja...-suttogta maga elé halkan.
-Mit mondtál? -ráncoltam a homlokom.
-Semmi. Most viszont velem kell jönnöd. -ragadta meg a karom és húzni kezdett maga után. Hitetlenkedve néztem rá, de eszem ágában sem volt egy ilyen arrogáns és nagyképű vadidegennel elmenni. Mérgesen rántottam el a kezem és össze fontam őket magam előtt.
-Most meg mi van? -fordult meg ingerülten.
-Az hogy én soha a büdös életbe nem fogok elmenni veled sehova! -vágtam fejéhez a szavakat.
-Azt majd meglátjuk. -sietett hozzám és felkapva engem, elindult az erdő felé. Idegességemben és egy kicsit félelmemben is elkezdtem sikítozni.
-Tegyél már le! Nem bánhatsz így egy hercegnővel! Azonnal engedj el! -kiáltottam. Nagyot sóhajtott, majd elengedett. Én meg lefordultam a válláról és tompa puffanással értem földet. Nyöszörögve ültem fel és a kezemet kezdtem el tapogatni, hogy eltörte valahol.
-Kösz.- sziszegtem, majd felállva leporoltam magam. Meg sem várva válaszát sarkon fordultam és gyorsan felnyergelve a lovat elvágtattam onnan.

-Marta. Marta?! -mentem végig a folyosón Martat keresve. A reggeli eset óta szerencsére még nem találkoztam a "vőlegényemmel" és annak apjával. Most pedig fontos lenne beszélnem Marta-val, de sehol sem találom. Benézve az utolsó ajtón, ami a folyosón van elszállt minden reményem, hogy még ebben az évben megtalálom a pöttöm asszonyt. Feladva a keresést indultam vissza a szobámba, mikor beleütköztem valakibe. Bocsánatkérőn néztem rá az előttem álló személyre. Annyira megörültem neki, hogy szorosan megöleltem.
-Na végre, hogy meg vagy! Már mindenhol téged kerestelek. -mondtam neki boldogan.
-Sss! Gyere utánam. -ragadta meg a karom és hangtalanul lépkedett előttem a kihalt folyosón. A helység végébe érve gyorsan körbenézett, majd megnyomva az egyik kép sarkát, a fal nyikorogva kinyílt előttünk. Kikerekedett szemekkel néztem a sötét és kacskaringós lépcsőkre, melyek levezettek a föld mélyére.
-Gyere már! Még valaki meg fog látni minket. -kapta el a karom és rángatott le a csúszós keskeny lépcsőn. Kettesével szedve a lépcsőfokokat siettem utána, de megcsúszva az egyik lépcsőfokon elterültem a kanyarban. A bal lábam magam alá csúszott és a lépcső élébe vágódott. Felszisszentem a hirtelen mért ütéstől, majd próbáltam újra felállni, de a nedves kő miatt újra visszaestem. Marta türelmetlenkedve pillantott hátra, majd amint meglátott abban a lehetetlen pozícióban elszörnyedt és a segítségemre sietett.
-Aú! -szisszentem fel a hirtelen érintésre. Nagy nehezen lábra álltam és folytattuk az utat lefelé. Végig bicegtem a maradék lépcsőfokokat, majd leérve az aljára kifújtam magam.
-Miért jöttünk ide Marta? És mi ez egyáltalán? -kérdeztem lihegve, majd miután nem kaptam választ felnéztem. Ijedten kapkodtam a fejem körbe, de Marta eltűnt. A lépcsőn nem tudtam volna vissza menni, így muszáj volt végigmennem a félhomályba burkolózott folyosón. Botladozva követtem a falat, majd pár kanyar után halvány fényt láttam pislákolni az út végén. Gyorsabbra fogtam a tempót, hogy minél előbb kiérjek erről a sötét helyről. A folyosó vége fele már rohantam. A kijáratot jelző fehér fény előtt sikerült elhasalnom a földön. A sajgó lábamat fogva ültem fel, majd felálltam. Sántítva léptem ki a fényre. Kellett egy kis idő, hogy a homály után a szemem hozzászokjon a fényes ragyogáshoz. Hunyorogva néztem körbe a tágas szobában. Nem is volt igazán szoba, inkább mondanám könyvtárnak. Vagy legalábbis egy olyan helynek, ami roskadásig van pakolva könyvekkel és mindenféle tekercsekkel és papiruszokkal. Érdeklődve sétáltam körbe és húztam végig az ujjam néhány könyvön. Utána megnézve az ujjam, láttam, hogy itt egy ideje nem járt senki, vagy csak egyszerűen nem takarítottak. Mindent vastagon ellepett a por. Az évek alatt felhalmozódott por súlyként nehezedett a régi és megtépázott könyvekre. Érdeklődve nézegettem a könyvek gerinceit, valami érdekeset keresve. Végül egy kacskaringós lépcsőn felmenve folytattam a kutatást. nyújtózkodva vizsgáltam a polc legtetején lévő könyveket. Addig addig igyekeztem elérni a könyveket, míg végül sikerült meglöknöm egy kisebb könyvespolcot, mely hangos puffanással terült el a poros padlón. Felkavarva a port dőlt el. Hatalmas gomolygó felhőként szállt a por mindenfele. Fuldokolva köhögtem és legyeztem magam előtt a kezem, ellegyezve a rengeteg porszemet.Mikor nagyjából lecsendesült a "porvihar" leguggoltam a szétszórt könyvek mellé és próbáltam rendet tenni. Közben persze érdeklődve olvastam bele egy-egy könyvbe, de mindig csalódnom kellet, mikor egy újabb tudományos könyvet nyitottam ki. Pár perc pakolás után megemelve az összes könyvet, felraktam őket a polcra. Nagy nehezen, de sikerült őket visszarakni a helyükre. Büszkén poroltam le magam és közben a rendezett polcot csodáltam.
Miután kicsodáltam magam oldalra fordítottam a fejem és csak ekkor vettem észre, hogy egy könyvet kihagytam. Lehajoltam, hogy felvegyem, de amilyen ügyetlen vagyok elejtettem és halk puffanással ért földet a régi könyv. Leguggoltam érte, de úgy is maradtam, mikor elolvastam, hogy miről is szól.

"...a háború után - melyet sikeresen megnyertünk - a Fehér Boszorkányok Tanácsa összeült és megvitatták a jövő eseményeit. A tanács elnöke kihirdette, hogy 10 nemzedéket követően megszületik a Kiválasztott. A Williams család leszármazottja lesz, ki reményt fog adni az embereknek és megmenti a világot..." olvastam gyorsan a következő sorokat. A végén eltátottam a számat és kikerekedett szemekkel olvastam újra és újra ezt a pár sort.

"Segítségére egy bátor herceg jön, ki feláldozza szabadságát, csak hogy az emberek örök nyugalomban élhessenek. Az út, melyet meg kell tenniük nem lesz veszélytelen és könnyű, de kitartásuk eredményes lesz." olvastam tovább.
-Mi van?! -ráncoltam a homlokom.

"De van egy másik jövőkép is! Ha a Kiválasztott nem fogadja el sorsát, akkor az emberek reménye elveszett. A Gonosz elfoglalja a világot és kínkeserves életre számíthatnak az emberek. A döntés a Kiválasztott kezében van. Bárhogy is dönt, nem lesz könnyű útja és élete. Egy biztos, senkit se hagyjon el a Remény!" olvastam el a végét is.

Döbbenetemben még azt is elfelejtettem, hogy a könyv a kezemben van, mai így kiesett a kezemből és újra a földre esett. Megint úgy éreztem, mintha 10 kilós sújt raknának a vállaimra. A döbbenet és félelem úgy ölelt körbe, ment egy takaró. Ezt már nem bírtam és összeroskadtam a padlón. Tudtam, hogy én vagyok a Kiválasztott, tudtam, hogy nekem kell döntenem, tudtam, hogy annak a fiúnak igaza volt és tudtam, hogy cselekednem kell. De képtelen voltam rá. Összetörve gubbasztottam a poros földön magamba fordulva. A kialakított világ melyben éltem, egy pillanat alatt eltűnt és helyét üresség, sötétség és kérdések halmaza váltotta föl. Választ akartam a kétségeimre, de nem voltak. Kiáltottam, ordítottam volna kétségbeesésemben, de egy hang sem jött ki a számon. Egyedül a gondjaimmal ültem a földön és kezembe temetve az arcomat, tört fel belőlem a síros. Rázkódó vállakkal zokogtam. Minden egyes könnycsepp lefolyva az arcomon az államtól elválva a semmibe esett. A piszkos padlót ezer, apró tócsa fedte, ezzel tisztítva azt. Nem akartam abbahagyni a sírást. Úgy éreztem, hogy ezzel kisírom magamból az összes fájdalmat, mely kősziklaként nehezedett rám. Megnyugvásra vágytam. Egy meleg és biztonságot nyújtó ölelésre, vagy csak pár szóra, mely megnyugtatna, hogy nem nekem kell ezt a feladatot elvégeznem és hogy valami félreértés az egész. De ezeket senki nem adta meg nekem, amitől újra mély depresszióba estem.

-Szia Sky! Hol voltál egész nap? -ért mellém felettébb boldog bátyám.
-Szia. Sehol. -válaszoltam tömören és egyhangúan.
-Minden oké? -fogta meg a kezem, ezzel megállásra kényszerítve. Kelletlenül ugyan, de felé fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Mikor meglátta meggyötört és sápadt arcom, valamint kisírt, vörös szemeimet arcán nyugtalanság és ijedség suhant át.
-Sky mi történt? Bántott valaki? -fogta meg mindkét kezem.
-Semmi bajom, jól vagyok. -válaszoltam nem túl meggyőzően, látva James kételkedő és féltő tekintetét.
-Tényleg nincsen semmi bajom, csak egy kis nyugalomra és egyedüllétre van szükségem. - húztam ki kezeimet az övéiből, majd megfordulva felsietem a szobámba. Becsukva magam után az ajtót fellélegeztem, de a hirtelen jött megkönnyebbülést újra felváltotta az aggódás és félelem.
Az ablakhoz sétáltam és elhúzva a függönyt a tájat kezdtem kémlelni. Mivel a napom nagy részét a könyvtárban töltöttem, így besötétedett és a Nap helyét felváltotta a Hold. Komor tekintettel néztem a csillagokat és azt kívántam bárcsak ne velem történt volna mindez. Szoborként álltam az ablakban, mikor égető érzést éreztem a mellkasomban. Ijedten kaptam az említett felülethez, de csak nem akart múlni a fájdalom. Sőt. Egyre csak erősödött. Olyan volt, mintha minden belső szervem ki akarna törni a testemből. Belső nyomást éreztem a testemen. Már nem csak a mellkasomnál, hanem kezdte teljesen átjárni a testem. Végül a fájdalom a földre taszított. Nyögdécselve próbáltam felállni, de minden erőfeszítésem ellenére a fájdalom a földhöz láncolt. A hirtelen jött fájdalom olyan gyorsan múlt, mint ahogy jött. Nagyokat lélegezve könnyebbültem meg. Zihálva ültem a földön és próbáltam összeszedni magam. Sikerült felállnom, mikor hirtelen éles fájdalmat éreztem a hátamon, majd felordítva térdre rogytam. Erősen markoltam az ágy keretét, míg másik kezemmel a combomba vájtam körmeimet. A fájdalom hatalmába kerített és gyötört. Homályosan kezdtem látni és a világ forgott velem. Végül elterültem a földön és minden elsötétült.

Nedvességre lettem figyelmes. Az arcomon vízcseppek folytak le és államat elhagyva a végtelenségbe hullottak. Próbáltam kinyitni a szeme, de mintha ólom lett volna, úgy nehezedett a szemhéjamra. Féltem, hogy valami komoly bajom történt, melyet jobb lenne nem látni. Félve mozgattam meg először az ujjaimat, majd az egész karom. Felettébb könnyű volt és semmi fájdalom. Majd a másik kezem és végül a lábaimat és megmozdítottam. Semmi bajom! Végül kinyitottam a szemem. A szobám közepén a a földön feküdtem. Nagy nehezen felültem, majd felálltam. Hihetetlenül könnyűnek éreztem magam. Kinéztem az ablakon és megállapítva, hogy éjszaka van az órára néztem. 01:18-at mutatott az óra. Az ágyam felé vettem az irányt, hogy lefeküdjek, de valamin megakadt a szeme. A tükörben a tükörképemet bámultam. Hideg futott végig a hátamon. Közelebb léptem a tükörhöz, majd félve érintettem meg a felületét, mintha csak attól félnék, hogy valaki ki akarna onnan nyúlni és magával rántana egy másik világba.
Érdeklődve, de egyben rémülettel néztem a két "izét" ami a hátamból nőtt ki. Szárnyak. jött a megvilágosodás és félve érintettem meg a hófehér tollakkal borított szárnyaimat. Kíváncsi voltam, hogy tudom-e őket mozgatni, így minden erőmet összeszedve arra koncentráltam, hogy megmozduljanak. Tulajdon képen fogalmam sem volt, hogy hogyan kell őket megmozgatni, de a kíváncsiság nagyobb volt minden másnál.