4. ~Shindig.*

Sietve rohantam végig a nyüzsgő folyosón. Megint késésben vagyok! Teljesen kiment a fejemből, hogy apa mára rendezte meg a bált. Már majdnem mindenki megérkezett, csak én nem voltam ott.
Bocsánat kérések közepette rohantam végig a folyosón, majd a végén befordulva beleütköztem a bátyámba.
-Na végre, hogy megvagy. Már mindenki téged keres! -támadott le.
-Tudom. Sietek! -kerültem ki és berohantam a szobámba. A ruhám már előre ki volt készítve, így csak bele kellett bújnom. Szerencsétlenkedve próbáltam felhúzni a cipzárt hátul a ruhámon, de nem értem el. Szitkozódtam egy kicsit, majd feladva az egészet a cipőmet is felvettem. Ekkor két meleg kezet éreztem a csupasz vállaimon. A meglepettségtől összerezzentem.
-Várj! Had segítsek. -mondta mély, rekedtes hangján, majd óvatosan felhúzta a cipzárt.
-Köszönöm. -mondtam zavartan és az öltönyös fiú felé fordultam. Ő pedig mosolyogva mért végig, majd tekintete megállapodott az arcomon.
-Miért jöttél? Biztos sokan keresnek már téged. -kérdeztem utalva arra, hogy nem nagyon vágyom a társaságára.
-Azért nem vagyok ennyire rossz társaság. Most megsértett hercegnő. -vágott szomorú fejet Cristopher.
-Eszemben sem volt megsérteni önt. -mondtam cinikusan. Meg sem hallva ellenszenvemet újabb témát hozott fel. Unottan néztem rá és vártam, hogy mikor lesz már vége ennek a beszélgetésnek.
-Hagyjuk ezt a magázódást! Nyugodtan tegezz. -lépett felém egyet.
-Nekem teljesen megfelel a magázódás. És ha most megbocsájt készülődnöm kell. -fordultam meg. Hallottam ahogy csalódottan felsóhajt, majd kiment a szobámból és maga után becsukja az ajtót. Megkönnyebbülve fordultam meg. Ekkor megpillantok egy fehér tollpihét. Kelletlenül hajolok le és veszem fel azt. Erről eszembe jutott a tegnap este.
  
Miután megpróbáltam mozgatni az újdonsült szárnyaimat csalódnom kellett. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell csinálni. Csalódottan ültem le az ágyra és vizsgálgattam a legújabb végtagjaimat. Pár perc után sietős dörömbölésre lettem figyelmes a nagy tölgyfaajtón túlról. Ijedten kaptam fel a fejem. Ha valaki meglátja a szárnyaimat akkor nekem végem. Még én magam sem tudom, hogy mit kezdjek vele, de ha ez kiderül mindenki szörnyként tekintene rám. Talán még a saját apám is kitagadna és elbocsájtana a kastélyból. Idegesen járkáltam fel alá a szobában és egyfolytában kattogott az agyam. Ekkor kivágódott az ajtó és James rontott be rajta idegesen. Nyeltem egy nagyot és a reakcióját vártam.
-Az a balfék...-harapta el a mondat végét. Rám emelte a tekintetét és várta a válaszom. Értetlenül néztem rá. Nem tudtam felfogni, hogy miért nem akad ki, vagy ijed meg a szárnyaimtól.
-Sky figyelsz te rám?! -lépett közelebb. Itt már végleg nem értettem semmit, így kikerülve őt a tükörhöz siettem. Csodálkozva véltem felfedezni, hogy hófehér szárnyaim eltűntek. Nyugodtan fordultam vissza dühös bátyámhoz.
-Szóval mi történt? -kérdeztem tök nyugodtan. Ő meg újra belekezdett véget nem érő mondókájába. Türelemmel végighallgattam, majd megoldást adva kétségeire kitessékeltem a szobámból. Miután bátyám elhagyta a kis birodalmamat, visszafordulva a tükörhöz vizsgáltam meg a hátam. Azt kívántam bárcsak újra láthatnám a gyönyörű, fehér tollakat. Mikor először megláttam teljesen magával ragadott a kisugárzása. Olyan ártatlannak tűnt, mintha nem is én lettem volna. Gondolataimból egy kisebb fájdalom, majd két fehér szárny zökkentett ki. Visszanőttek. gondoltam magamban, majd boldogan vizsgáltam meg őket.
Végül rájöttem, hogy a saját gondolatommal tudom irányítani a szárnyaimat. Boldogan tüntettem el és növesztettem újra őket. Elszórakoztam ezzel egy darabig. Már éjjel három is elmúlt, mikor úgy döntöttem, hogy ideje aludni.

Mosolyogva emlékeztem rá vissza. Ekkor türelmetlen kopogást hallottam, majd apa lépett be az ajtón. Mikor meglátott a ruhában, vonásai megenyhültek és mosolyogva lépkedett felém.
-Gyönyörű vagy! -fogta meg kezeimet. Egy mosollyal válaszoltam kedvességére.
-Na de most ideje indulnunk. Már elég sokan kérdezgetnek, hogy hol vagy. Köztük Cristopher is keresett téged. -mosolyodott el titokzatosan. Azt a nevet meghallva teljesen elment a maradék kedvem is ettől az egésztől. Unottan és vonakodva mentem apám után a táncterembe.
Mielőtt még beléptem volna a nyüzsgő és zenétől hangos terembe nagyokat lélegeztem és próbáltam a legszebb mosolyomat felvenni. Bár lehet, hogy inkább tűnt vicsornak, mintsem mosolynak.
-Üdvözlöm hercegnő! -jött mellém egy fiatal herceg. Nem ismertem igazán, csak látásból, de azért viszonoztam a kedvességét. Még pár emberrel váltottam szót, majd bocsánatkérések közepette siettem el tőlük. Meg akartam szabadulni a sok jópofizkodó embertől. Egy kis nyugalomra vágytam.
Észrevétlenül surrantam ki a kertbe, melyet külön erre az alkalomra díszítettek fel. A fákról lampionok lógtak, a vaskerítéseket pedig égősorokkal tekerték körbe. Az egész kert fényárban ragyogott. Ámulva vizsgáltam a fényeket. Olyan érzése lett az embernek, mintha egy teljesen másik világba csöppent volna bele.
Végigsétáltam a csendes, kikövezett úton, közben pedig a szökőkútból felbugyogó vizet néztem. A meleg nyári szellő belekapott a hajamba és játszadozva ringatta a levegőben. Ekkor két meleg kezet éreztem a derekamon és a fejét a vállamra helyezte. Ijedten összerezzentem és kibújva az idegen öleléséből, megfordultam. Összeráncolt szemöldökkel vizslattam az álarcos fiút. Mosolya ismerős volt, de nem tudtam rájönni, hogy ki lehet az.
-Már meg sem ismersz? -húzta félmosolyra a száját és tett pár bátortalan lépést felém. Még mindig értetlenül néztem rá, de öltönye mögül véletlenül kivillanó, kövekből kirakott tőre eszembe juttatta, hogy kivel is állok szemben
-Mi a francot keresel te itt? -szűrtem a szavakat fogaim között.
-Csak miattad. -nyújtotta felém a kezét. A válasza miatt egy kicsit meginogtam, de tartottam magam az elgondolt dolgokhoz.
-Én ebből az egészből nem kértem! Nem én akartam a Kiválasztott lenni, de mégis belekényszerítesz. -fakadtam ki.
-Én nem akarok erőltetni semmit, de egy kicsit gondolhatnál másokra is!  A világ nem körülötted forog, így jobb lenne ha kinyitnád a szemed és megpróbálnál látni! -lett mérges ő is.
-Bocsáss meg, hogy nem akarok fejvesztve a halálba rohanni. Tudod én még egy darabig élni szeretnék. Inkább keres valaki olyat aki hajlandó neked ugrálni és egoista énedet agyon dicsérni a nap huszonnégy órájában. Én viszont nem kérek ebből az egészből, se belőled sem! -vágtam a fejéhez a szavakat, majd mérgesen betrappoltam a kastélyba. Még hallottam, ahogy a nevemet kiabálja, de nem voltam hajlandó egy ilyen öntelet alakkal beszélgetni. Mégis mit képzel magáról?! Még hogy kioszt engem, mikor ő is magába szállhatna egy kicsit. Vörös fejjel rohantam végig a nyüzsgő folyosón és az sem érdekelt, hogy kit löktem fel.
A folyosó végén megláttam Cristophert, ahogy néhány lánnyal beszélget. Nem tudom mi ütött belém, de elfogott a méreg és féltékenység. Pedig engem nagyon is hidegen hagy az a fiú. Sőt! Ki nem állhatom. Most mégis féltékeny voltam arra a három vihogó lányra. Mérgesen odatrappoltam hozzájuk és nem törődve a felháborodott hölgyekkel, magam után ráncigáltam a fiút.
-Skylar minden rendben? -kérdezte utánam rohanva.
-Persze! Miért lenne bármi probléma? -kérdeztem tőle ingerülten.
-Csak mert...
-Most táncolunk vagy nem?! Úgy hallottam egész este erre vártál. -mondtam neki cinikusan, majd átkarolva a nyakát táncolni kezdtünk. Tánc közben egy szót sem szóltam, de Chris sem. Jobbnak látta, ha most nem kezd el faggatni, hogy mi történt. Miután a zene elhalkult elváltunk egymástól. Szó nélkül mentem ki a táncteremből. A könnyeimmel küszködve szaladtam végig a kihalt folyosón, majd a legelső ajtón bementem és magamra zártam az ajtót. Szerencsémre senki nem volt, az amúgy vendégek fogadására kialakított szobában. Lassan elsétáltam az ablakig, majd kinyitva a kétszárnyas ajtót kiléptem az erkélyre. A nyár hűvös, de kellemes szele megcsapott és felébresztett egy kicsit. Mélyeket lélegeztem a tiszta levegőből, majd kifújva a semmibe engedtem. Tekintetem a semmibe révedt és a messzi hegyeket kezdtem el figyelni. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet a hegyek mögött. És csak ekkor döbbentem rá, hogy még soha nem voltam távol a kastélytól. Egyszer egyszer kiszöktem, de a Levendulaerdőnél messzebb soha nem merészkedtem. A természet szépsége és a gondolataimba merülés teljesen összezavarta az időérzékemet. Csukott szemmel álltam és élveztem a lágy szellő simogatását az arcomon. Lehet, hogy percek, de az is lehet, hogy órák teltek el. Gondolataimból sietős léptek zökkentettek ki.

Időm sem volt felfogni, hogy mi is történik, mert a következő pillanatban a hang gazdája erősen megragadott és maga felé fordítva megcsókolt. A pillanat tört része alatt tudtam csak felfogni, hogy mi is történt és szemeim azonnal kipattantak.
Ekkor hatalmasat dörrent és eleredt az eső. Pontosabban szakadni kezdett.