6. ~Training.*

Drága Manók!

Hát megérkeztem a következő résszel! Remélem, hogy elnyeri, majd a tetszéseteket és hagytok egy két komit magatok után. Minden egyes szónak nagyon fogok örülni!:) Köszönöm szépen a 14 feliratkozót is! Nagyon sokat jelet, hogy ennyien olvassátok és szeretitek a blogom. Remélem, hogy ez a szám az idővel csak növekedni fog.:)
Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást hozzá!
Fanni♥

Idegesen lépkedtem végig a folyosón, Miával az oldalamon. Nem tudtam, hogy Mark milyen kiképzésre gondolt, de már a szótól is kirázott a hideg. Főleg, hogy Kat is eljön megnézni, mert elmondása szerint ez egy kihagyhatatlan élmény lesz a  számára. Így minden kedvem elszállt ettől az estétől.
-Nyugi! Nem lesz rossz. Szerintem élvezni is fogod. -mosolygott rám bátorítóan a pöttöm lány. Igazából a vállamig ért nekem, így muszáj volt lenéznem, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Remélem. -suttogtam, majd kinyitva egy hatalmas ajtót a kiképző szobában találtam magam. A szoba tele volt mindenféle harci eszközökkel. Még külön rész is volt a kardoknak, tőröknek és hasonló szúró, vágó fegyvereknek. Ámulattal néztem a hatalmas termet, mely fehérre volt festve, ezzel is tágítva a teret.
-Na látom meg is érkeztek! -mondta Mark Kat(!!)-nek. Ő csak gúnyosan elvigyorodott én meg vetettem rá egy gyilkos pillantást. Erre felhúzta a szemöldökét, de nem szólalt meg.
-Akkor talán kezdhetnénk is! -csapta össze a tenyereit Mark és beindított egy gépet, melyről össze vissza, minden irányba forogtak és lógtak szúrós fegyverek. Csak így tudnám leírni azt az izét. Meghökkenve néztem a gyilkos gépezetet és eszem ágában sem volt elmozdulni a biztonságot adó Mia mellől.
-Na mi lesz már? -türelmetlenkedett a férfi. Vonakodva elindultam Mark felé, de egy pillanatra se vettem le a szemem arról a gépről. Megállva a magas férfi mellett, felnéztem rá és vártam az utasításait.
-Mit kell csinálnom? -kérdeztem remegő hangon.
-Innen elindulsz és át kell jutnod oda. -mutatott a hatalmas gépen túlra. -És persze életben kell maradnod. Eltátottam a szám és hüledezve néztem az érzelemmentes férfira.
-Hogy mi?! -sipákoltam. De mintha meg sem hallotta volna elindította a stoppert és "bátorítás" ként előre bökdösött a veszélyes szerkezet felé. Nyeltem egy nagyot és belevetve magam a biztos halálba, előre indultam. Kikerülve néhány lengő lándzsát, egyre közelebb éreztem magam a célhoz. A felénél jártam és kezdtem egyre jobban belejönni. Ugrottam, hajoltam, vetődtem, hasaltam, kúsztam és próbáltam minden éles tárgy elől menekülni. Már elhagytam minden kardot és már éreztem a győzelem szagát, mikor kiestem a ritmusból és egy váratlan pillanatban oldalról eltalált valami a falnak taszított. A bordáimnál éles fájdalmat éreztem és alig bírtam megmozdulni. A háttérben éles sikítást és közeledő lépteket hallottam. Nem nagyon tudtam a környezetemre figyelni, mert az égető fájdalom a hatalmába kerített és szüntelenül kínzott. Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem múlik el ez az érzés, mikor két erős kezet éreztem a testem körül, majd mintha repültem volna. Valaki felemelt és elvitt a sarokból, ahova a gép kilökött.
Nemsokára puha talajt éreztem magam alatt és valami hideg nedves rongyot a homlokomon. Az érintésekre ráncba szaladt a homlokom és ökölbe szorítottam a kezem.
-Ez fáj. -sziszegtem, mikor valaki a kelleténél erősebben ért hozzám.
-Tudom, de ha nem teszem, akkor komolyabb bajod is lehet. -válaszolta egy női hang.
-Te ki vagy? -tettem fel a kérdést egy kicsit bunkó stílusban. Arra gondoltam, hogy Kat az, mert ha igen akkor nem érdekel, hogy mennyire vagyok szar helyzetben, én tuti, hogy elküldöm a fenébe.
-Abby vagyok. Abby Peterson. Harcos, mint te és mindenki más itt a Körzetben. -válaszolta barátságosan.
-Ó. Bocsi az előbbi hangsúlyért. Nem rád számítottam. -mentegetőztem.
-Semmi baj. -mosolyodott el. Előre hajolt és csak akkor vettem észre tökéletes vonásait. Hosszú, loknikban végződő szőke haja keretezte az arcát. Rám mosolygott, majd segített felülnöm.
-Hol vagyok? -néztem körbe a halványsárga szobán. Nem sok minden volt benne. Egy ágy, fotel és pár kép a falon. Meg egy nagy íróasztal az egyik sarokban.
-A gyengélkedőben. -válaszolta vállat vonva. -Eléggé kiütött a gép. Kiskorom óta itt élek, de még senkit sem láttam, ekkorát repülni emiatt a szerkezet miatt. -áradozott a nem mindennapi esésről.
-Tudom én is ott voltam. -válaszoltam gúnyosan.
-Jajj, bocsi! Nem akartam emlegetni, de akkor is elképesztő volt. -kezdte újra, de a szájára csapott. Mosolyogva nézte a szenvedését, hogy nem beszélhet nekem a saját esésemről.
-Akkor most már visszamehetek edzeni? -szálltam le a magasított ágyról. Meghökkenve nézett rám és egy olyan "te normális vagy?!" nézéssel jutalmazott meg.
-Tíz perce repültél vagy három métert és vissza akarsz menni megismételni? Inkább örülnöd kéne, hogy lábra tudsz állni! -ordította le a fejem. Megszeppenve néztem rá, mert nem tudtam hova tenni a kirohanását. Vagyis tudtam, hogy miért kiabált velem, de nem akartam beismerni, hogy igaza van.
-Tudom, de vissza kell mennem, edzeni, hogy bebizonyítsam vagyok olyan jó, mint bármelyikőtök a Körzetben. -makacskodtam, majd faképnél hagyva szegény csajt, visszasiettem a kiképző szobába.
-Folytathatjuk! -téptem fel az ajtót és megálltam Mark előtt. Aki a teremben volt - Kat, Alex, Peyton, Mia és a közben megérkező Abby, meg volt ott még egy fiú, de őt nem ismertem - mind kérdőn néztek rám és nem értették, hogy miért akarom folytatni egy ekkora esés után.
-Sky ez nem biztos, hogy jó ötlet. -lépett mellém Alex.
-Nem érdekel! Folytatni akarom. -néztem rá mérgesen, majd vissza Markra.
-Akkor folytassuk! -kapcsolta be újra a gépet és utat engedve nekem, újra a gépre vetettem magam. Egy két hajolás során éles fájdalom nyílalt az oldalamba, de nem engedtem a fájdalomnak. Végül sikeresen legyőztem a szerkezetet. Diadalittasan ugráltam és közben végig vigyorogtam. Mark elismerően bólogatott, Mia szinte letámadt és a nyakamba csimpaszkodott, Kat duzzogott, mert látszólag nem tetszett neki a sikerem. A többiek pedig jót mosolyogtak a boldogságomon.
-Gratulálok! Bebizonyítottad, hogy méltó vagy a Kiválasztott címre. -lépett mellém Mark és a kezét nyújtotta, hogy kezet fogjon velem. Boldogan ráztam vele kezet és mintha egy kis büszkeséget véltem volna felfedezni kék szemeiben.
-Pff! Ezt bárki meg tudta volna csinálni. Most miért olyan nagy szám, hogy megcsinálta?! -szorongatta a kezében lévő íjat Kat és gyilkos pillantásokkal ajándékozott meg.
-Kat kérlek. -szólt rá Alex, de semmit nem ért el vele.
-Most miért?! Miért olyan nagy szám? Semmi különleges nincs benne. Én elsőre hibátlanul megcsináltam és mit kaptam érte? Semmit. Sőt! Még nekem kellett kitakarítanom a termet. De hogy őt ünneplitek... -kelt ki magából. Kiabálva magyarázott nekünk, míg végül teljesen megelégeltem az egészet.
-Neked mi bajod van?! Ha van valami bajod velem akkor azt miért nem tudod a szemebe mondani? Miért kell kiabálni és mindennek elhordani. Nem én akartam a Kiválasztott lenni, de mára már elfogadtam, hogy erre születtem. Eddig az volt a bajod, hogy nem veszem komolyan...most meg az, hogy próbálok beilleszkedni és tanulni? Döntsd már el, hogy mit akarsz, de nekem ne itt kezdj el féltékenykedni! -kiabáltam vissza. Már nagyon elegem volt az állandó vádaskodásokból és hogy bármit tettem ő csak a hibát látta benne. Ekkor Kat o9lyat tett, amire álmomban sem mertem volna gondolni. Idegesen felemelte az íjat és rám szegezte. Tágra nyílt a szeme, de még volt annyi időm, hogy kitérjek a felém küldött nyíl útjából. Tigrisbukfencben ugrottam el, majd álltam újra talpra.
-Te normális vagy?! -kiabáltam rá és a többiek is megdöbbenve nézték a feldúlt lányt.
-Nem hagyom, hogy csak úgy belépj a mi megszokott életünkbe! Te itt egy idegen tárgy vagy és semmi szükség rád! Tűnj innen! -rontott rám egy karddal. Én sem haboztam tovább, a legelső fegyvert - ami a kezem ügyébe került - felkaptam és kivédtem a felém suhanó pengét. Vívni kezdtünk a teremben lévők legnagyobb döbbenetére.
-Lányok hagyjátok abba! A végén még valaki megsérül! -kiáltotta Mark, de mintha meg se hallottuk volna. Továbbra is próbáltuk egymást megsérteni, bár nem tudjuk, hogy miért. Végül egy jól irányzott csapással kivertem a csapzott lány kezéből a fegyvert és az én kardomat pedig a nyakának szegeztem. Mindenki megrökönyödve figyelte az eseményeket.
-Én nem akartam, hogy azt hidd én ki akarlak innen túrni. Semmi olyat nem tettem, ami erre adott volna neked indokot. Miért nem bízol meg bennem? -kérdeztem végül csalódottan és engedtem a kardom fogásán. Kat mérgesen nézett rám, de egy kis szomorúságot véltem átsuhanni az arcán. Majd mérgesen ellökte a kardot, amit még mindig akadályként tartottam előtte és kiviharzott a szobából. A hirtelen beállt csöndet egyre hangosabb morajlás váltotta fel. Feléjük fordultam, mire az előttem megálló Abby meglendítette a karját és keze az arcomon csattant.

A hirtelen lökést miatt a fejemet oldalra döntöttem és kezemet az arcomhoz kaptam.
-Abby! -szólt rá ingerülten Mark.
-Hagyja csak! Igaza van. -szólaltam meg végre.
-De hát...-próbált ellenkezni Mia is, de nem hagytam.
-Megyek, beszélek Katel. -indultam el, de Alex elkapva a karom maradásra bírt.
-Neked most egy forró fürdőre és alvásra van szükséged. -mondta, majd a kezemnél fogva kivezetett a teremből. Egy ideig hagytam, hogy maga után rángasson, majd megelégelve a rohanást, kirántottam a kezem és mellé érve sétáltunk tovább a csendes folyosón.
-Sajnálom. -nyögtem ki végül. Alex nem nézett rám, de tudtam, hogy meghallotta és gondolkozik. Pár perc néma hallgatás után végül megszólalt.
-Tudtam, hogy nem fogjátok annyiban hagyni a dolgot. Ez várható volt, de nem gondoltam, hogy ilyen korán robbantok. De most nem foglalkozzunk ezzel. Vagy legalább te ne! Nekem még úgy is kell ma beszélnem vele, mert különben még magában tesz kárt. -mondta, majd megáll egy ajtó előtt. Nem értettem, hogy miért álltunk meg, de végül is én is megálltam. Alex nem szólt semmit és én sem. Egymást nézve álltunk a csukott ajtó előtt. Már kezdtem elveszni a gyönyörű szemeiben, de megrázva a fejem, vissza kellett térnem a valóságba. Végül ő törte meg a csöndet.
-Nem mész be? -bökött az ajtó felé. És csak ekkor esett le, hogy az én szobám ajtaja előtt állunk.
-Ja, de. -pirultam el zavaromban, majd lehajtott fejjel besurrantam az ajtón.

Csak forgolódtam az ágyban. Már két órája "alszom", de még mindig képtelen vagy kiverni a fejemből a Kattel történteket. Nem hittem el, hogy képes voltam rátámadni Alex húgára. De végül is ő kezdte. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Végül úgy döntöttem, hogy nem kínzom magam tovább és kikászálódtam az ágyból. Belebújtam egy bolyhos papucsba, melyet még Abby adott nekem, miután bocsánatot kért a pofon miatt. Egyáltalán nem haragudtam rá. Teljesen megértettem, hogy miért csinálta, végül is már kiskoruk óta együtt éltek Katel és egyértelmű, hogy megvédik egymást. És most Abbyn volt a sor, hogy megvédje barátnője becsületét. De mostanra már megbeszéltük a dolgot és nincs harag.
Most meg a szobámból osontam ki, végigcsoszogva a folyosón. A végén jobbra fordultam volna, de balról halovány fényt érzékeltem pislákolni. Homlok ráncolva néztem a csöppnyi fényt, majd lábujjhegyen megindultam a fény irányába. A konyhából jött, azon belül is a hűtő árasztotta magából a fényt. Az ajtaja tárva-nyitva volt, de senki nem láttam a konyhában. Furcsállottam a dolgot, de mit sem törődve vele, becsuktam az ajtaját. De ekkor egy sikoly hagyta volna el a szám, ha az a valaki be nem fogta volna.
-Csss! -hajolt közel hozzám, hogy senki se hallja meg. Rémültem ráztam meg a fejem, míg végül elengedett és maga felé fordított. Kihasználva a helyzetet a villanykapcsolóhoz rohantam, de közeben azért felkaptam egy serpenyőt és felkapcsoltam a villanyt. Ijedségem egy pillanat alatt elszállt, mikor felismertem az ismerős arcot. Kifújtam a levegőt és leengedtem a kezem a serpenyővel együtt.
-Azt hitted, hogy ki tudnál, majd ütni egy serpenyővel? -hangsúlyozta az utolsó szót.
-Tudnál jobbat? Ez akadt a kezembe. És különben is! Nem lenne rá szükségem, ha nem ijesztenél így rám. -vágtam vissza durcásan.
-Még hogy én! Tök nyugodtan vacsizok te meg csak úgy besurransz ide. Azt hittem, hogy egy betolakodó vagy Mark az. Tökre beparáztam. -fonta össze maga előtt a kezeit a fiú.
-Mindegy. És bocsi. -legyintettem, majd témát váltottam. -Amúgy Skylar vagyok, de szerintem a mai nap után nem volt nehéz megjegyezni. -idéztem fel a nem túl kellemes emléket.
-Hát ja. Én meg Rob. -mosolyodott el.
-Most nem azért, de te hajnali háromkor szoktál vacsizni? -kuncogtam fel.
-Csak mikor nem tudok aludni. -vont vállat, majd folytatta. -Te pedig embereket ijesztesz halálra mikor nem tudsz aludni? -viccelődött.
-Olyasmi. -mosolyodtam el keserűen, de nem volt hosszú életű ez a görbület. -Bűntudatom van a mai dolog miatt. Katnak igaza volt és én csak egy ide nem illő vagyok. Jobb is lenne, ah holnap elmennék. -dőltem neki a konyhapultnak. Rob mellém lépett és a szemebe nézett.
-Kat sokszor mond olyat, amit később megbán. És le merem fogadni, hogy ezt is nagyon bánja, csak úgy, mint te. Mind a ketten mérgesek voltatok a másikra és így vezettétek le a dühötöket. Érthető, hogy feldúltak voltatok. Sok minden jött össze ebben a napban, amit nem volt egyszerű megemészteni. De emiatt ne magadat hibáztasd. Mint már mondtad, nem te akartad ezt az életet. Te beleszülettél és végül elfogadtad. Ez csodálatra méltó dolog volt a részedről. -mosolyodott el és megfogta a kezem.
Csodálattal néztem fel a két fejjel magasabb fiúra. Olyan bölcsen beszélt és sikerült egy kicsit megnyugtatnia. Kéz a kézben álltunk a konyha közepén és egyikünknek sem volt eszében elmozdulni. Egymást néztük. Az idő is mintha megállt volna. Nem érzékeltem az időt. Talán percek vagy órák teltek el, de ekkor egy kis vészharang szólalt meg a fejemben. A hirtelen tett felismerésre elengedtem Rob kezét és kikerülve őt, kisiettem a konyhából.