7. ~Wolf?*

Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Az ablakon beszűrődő fény simogatta az arcom, ezzel is ébredésre bírva. Álmosan nyújtózkodtam párat, majd nagy nehezen felültem az ágyon. Párszor körbe kellett néznem, míg végül felfogtam, hogy hol is vagyok éppen. Sajnos a tegnapi nap is az eszembe jutott, emiatt semmi kedvem nem volt lemenni reggelizni. De muszáj volt, így rávettem magam, hogy legalább az ágyból keljek ki. Lassan csoszogtam az ajtóhoz, majd áttipegtem Alex szobájához. Nem voltam benne biztos, hogy melyik az ő szobája, de ha jól emlékszem akkor tegnap este, ezen az ajtón ment be. Szóval most én is azon az ajtón kíséreltem meg bemenni, de valaki megelőzött és feltépve az ajtót belém ütközött. A hirtelen kimért ütést követően elvesztettem az egyensúlyomat és esni kezdtem, de két erős kar elkapott és megtartott, megkímélve egy kellemetlen eséstől.
-Köszi. -álltam meg a saját lábamon.
-Mit szeretnél? -tért a lényegre. Azt vettem észre, hogy reggelente elég ingerült a nap további részéhez képest. Feszengve álltam előtte, majd végül választ adtam kérdésére.
-Nincs itt ruhám és nem szeretnék, így lemenni reggelizni. -mutattam végig magamon. Ő is végig mért, majd egy halvány mosoly hagyta el a száját.
-Szerintem így is jó vagy. -mondta mosolyogva. A szemöldököm az égig szaladt és kikerekedett szemekkel néztem rá. Ő még mindig engem vizslatott azzal a bosszantó vigyorával.
-Csak szeretnéd! De tényleg jobban érezném magam, ha...-vágtam vissza, de a szavamba vágott.
-Természetes. Mindjárt szólok Katnek, hogy adjon valami ruhát neked.
-Bár jobban belegondolva ez is jó lesz nekem. -morogtam az orrom alá. Ezen a kijelentésemen Alex jóízűen nevetett, majd szórakozottan hagyott ott engem, és ment végig a még kihalt folyosón. Én is visszasiettem a szobámba és az ágy szélén ülve vártam, hogy megkapjam az ideiglenes ruhámat. Pár perc néma csend után, már kezdtem azt hinni, hogy pizsiben kell majd lemennem reggelizni, de ekkor Kat idegesen betrappolt a szobámba és szó szerint nekem vágott pár ruhadarabot. Időm sem volt feleszmélni, így mind a fejemnek vágódott. A lány összefonta maga előtt a kezét és gúnyosan méregetett.
-Nem tudom elhinni, hogy befurakszol az életembe és még az én ruháimat is akarod hordani. -mondta nekem fejcsóválás közben.
-Én sem így terveztem, de amint elhozom a saját ruháimat, ezeket kimosom és visszaadom. -mondtam nyugodtan. Nem akartam egy újabb vitát szítani, így jobbnak láttam, ha türelmes maradok.
-Nekem ezek már nem kellenek. Nyugodtan tartsd meg! -fintorodott el, majd bevágta maga után az ajtót. Nagyot sóhajtottam és jobban szemügyre vettem a kapott ruhákat. Hát elég rövidke volt és ezt betudtam annak, hogy ezzel is csak bosszantson. Bár nem értem, hogy miért pont tőle kellett kölcsön kérni ruhát, de már úgy is mindegy.
Gyorsan belebújtam a mini ruhadarabokba és elégedetten konstatáltam, hogy mindenki meg fog bámulni. Hajamat befontam, majd kontyba fogtam és belebújva tornacipőmbe feszengve haladtam végig a folyosón.

Minden egyes lépésnél a nadrág feljebb csúszott, de már nem nagyon volt hova. A topp vagy póló is felcsúszott a hasamon, akármennyire is akartam, hogy a helyén maradjon. Végül feladtam, hogy a ruha takarjon valamennyit belőlem, így kelletlenül léptem be az étkezőbe. Már mindenki jelen volt, legnagyobb bánatomra. Érkezésemre mindenki rám emelte a tekintetét és nyilvánosan mértek végig.
-Jó reggelt! -mondtam kelletlenül, majd helyet foglaltam Mia mellett. Még mindenki engem nézett, vagyis a ruhát, amit muszáj volt felvennem.
-Csini! -súgta oda Alex, mikor már senki sem figyelt rám. Nem válaszoltam, de le kellett hajtanom a fejem, hogy ne vegye észre, mennyire zavarba hozott. A reggeli gyorsan lezajlott, főleg, hogy minél előbb szabadulni akartam ettől a ruhától. A reggeli végén megköszörültem a torkom és Mark felé fordultam.
-Nem lenne baj, ha haza mennék néhány cuccomért?
-Persze, menj csak, de Alex is elkísér. -válaszolta tömören két falat között. Ellenkeztem volna, de Alex előbb szólalt meg.
-Rendben. Akkor viszont induljunk is, mert ma még sok dolgunk van. -állt fel az asztaltól és bevárva engem az ajtónál, együtt indultunk el a kastély felé. Gyalog tettük meg az utat, hogy minél feltűnésmentesebbek legyünk. Az erdőben félhomály uralkodott, így kétszer is meg kellett fontolni, hogy hova lép az ember. Mivel elég jó kedvemben voltam ma reggel, így csevegni kezdtem.
-Mióta éltek a Körzetben? -fordultam a csöndes Alex felé.
-Úgy 16-17 éve. Kat még csak 1 éves volt mikor ide hoztak minket.
-És a szüleid...? -puhatolóztam.
-Meghaltak. Mikor ide kerültünk Abby szülei fogadtak be, mint Roset is. -mondta komoran.
-Sajnálom. -hajtottam le a fejem.
-Ezen nincs mit sajnálni! Ezek kész tények. Már beletörődtem. -lett ingerültebb egy pillanat alatt. Most jobbnak láttam, ha nem kérdezősködöm tovább, így az út további részét csöndben töltöttük.

-Gyorsan gyere! -suttogtam, mikor elértük a nagykaput. Mint minden nap, ma is tele volt őrökkel az egész épület, de időnk nem volt kivárni míg őrváltás lesz. Megint a nagy diófán keresztül vezetett utunk, majd nagy nehezen felmásztam az erkélyemre és körbenéztem a szobában. Tiszta volt a terep, így gyorsan szóltam Alexnek, hogy ő is jöhet.
-És most? -kérdezte, miután beugrott az ablakon.
-Összeszedem néhány holmim és írok egy levelet apának. Már biztos halálra aggódta  magát miattam. -válaszoltam, miközben fél testemmel a ruhásszekrényemben voltam. Ami a kezem ügyébe került, azt kidobtam az ágyamra.
-Szép szoba. -jegyezte meg Alex, miközben a képeket és könyveket nézegette.
-Köszi. Ezeket légy szíves fogd meg! -nyomtam a kezébe egy halom ruhát. -Várj meg itt! Egy pillanat és jövök! -nyitottam ki a szobaajtót és észrevétlenül kisurrantam rajta. Végigfutottam a folyosón, majd jobbra fordulva beleütköztem valakibe. Nem voltam elég figyelmes, így lelepleződtem.
-Skylar! De jó, hogy meg vagy! Már mindenki téged keres. -ölelt szorosan magához Chris. Undorodva löktem el magamtól, majd befogtam a száját.
-Maradj már csöndben! Nem maradok itt, csak pár holmimért jöttem. -rángattam be egy félhomályba burkolódzott sarokba.
-Ezt nem értem. Mégis hova mész? És miért hagysz itt minket? -értetlenkedett.
-Nem mindegy az neked?! És különben is, csak apát hagyom itt. Hozzád nem vagyok kötve, hogy miattad maradjak. És most, ha megbocsájtasz sietnem kell. -hagytam faképnél az értetlen herceget.
Besiettem apám dolgozószobájába és leülve a hatalmas tölgyfa íróasztal mögé, írni kezdtem. Mindent kiírtam magamból. Minden egyes érzésfoszlányt papírra vetettem. Tudatni akartam apámmal, hogy nem volt helyes, hogy a tudtom nélkül, döntött a saját sorsomról. Bocsánatot kértem tőle, hogy most hagyom el őt. Szinte mindent leírtam, még Martatól is elköszöntem a levélben, de még Jamesnek is szántam egy kisebb részt. Mikor végeztem újra átolvastam a levelet, majd aláírtam.

Ekkor a nyitott ablakon keresztül egy pillangó repült be és szállt le az íróasztalra. Mosolyogva néztem a törékeny kis lényt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom írni ezt a levelet. De most itt volt az ideje, hogy önállósuljak és tegyek valamit, amire mindenki büszke lehet.
Sóhajtottam egy nagyot, majd belerakva egy borítékba a három teleírt lapot, és lezárva azt kitettem apa íróasztala közepére. Felálltam a nagy bőrszékből és kisiettem a dolgozószobából. Visszarohantam a szobámba, ahol elég fura látvány fogadott. Alex és James egymásnak szegezett egy kardot és úgy álltak a szoba közepén. Érkezésemre James felém pillantott.
-Sky! Ő volt a szobádban mikor bejöttem. Menj le és szólj az őröknek, hogy betolakodó van a szobádban.
-Ő nem betolakodó, hanem a barátom. Alex. -mondtam félve, hogy valami kárt tesznek egymásban.
-De hát Sky! Mégis honnan ismered őt? -engedte le a kardját bátyám.
-Az most lényegtelen. De mennünk kell, mert észre fognak venni, hogy itt vagyok. -fogtam meg Alex kezét és az ablakhoz húztam.
-Sky mégis hova mentek? Nem tűnhetsz csak így el! -állított meg minket James.
-James. Meg kell értened, hogy nekem kötelességem van, melyet csak Alex segítségével tudom megcsinálni. Ha szeretsz akkor hagyod, hogy elmenjek. -néztem rá szomorúan.
-Én szeretlek és éppen ezért nem fogom hagyni, hogy egy vadidegennel elmenj. -ragadta meg a karom.
-Akkor nekem sincs más választásom. -emeltem fel egy szótárat és fejbe vertem vele szegény bátyámat. A nagy ütés hatására eszméletlenül esett össze, de még időben elkaptam őt. Alex is segített megtartani, majd kimászva az ablakon, ellovagoltunk az erdőbe. Hogy honnan voltak lovaink? "Kölcsönvettük" két mit sem tudó őrtől.

-Biztos jó ötlet őt itt hagyni egyedül? -kérdezte Alex az eszméletlenül fekvő Jamest.
-Szerinted mit tud csinálni így? -mutattam végig rajta. -És különben is, Rob itt van, ha valami gond lenne. Utaltam az ajtó túloldalán álló fiúra.
-Legyen, de akkor most menjünk. Még sok mindent kell tanulnunk. -ment ki a szobából. Utána siettem és együtt hagytuk el a biztonságot adó épületet. Újra bele vetettük magunkat a titokzatos erdőbe, amitől még a hátamon is felállt a szőr. Próbáltam közel maradni Alexhez, hogy még véletlenül se tévedjek el.
-Amúgy mit tudok itt kint tanulni? -értetlenkedtem.
-Többet, mint gondolnád. Sokkal könnyebben tanul az ember, ha élessé válik a helyzet.
-Szóval akkor te hagynád, hogy valami vadállat rám támadjon? -hüledeztem.
-Persze! -mondta magabiztosan.
-Hülye! -löktem oldalba, amitől felnevetett. -De most komolyan! -állítottam meg.
-Éles helyzetekben ismerszik meg az ember bátorsága. -vont vállat.
-Kösz. -sziszegtem, majd leültem egy farönkre. Ő is megállt és körbekémlelte a területet. Pihentünk pár percig. A farönkön ülve ettem egy kis kenyeret, de szomjas is voltam. Eléggé megszomjaztam a sok gyaloglásban. Felálltam és forrás után kutattam. Alex észre sem vette, hogy elmentem és nem is nagyon izgatott. Átvergődtem magam a bozóton, míg végül még sötétebb részére értem az erdőnek. Csak hunyorogva láttam el valameddig, de ez is kevés volt. A köd és hideg is csak még ijesztőbbé tette a helyet. A fejemben egy vészjósló hangocska tudatta velem, hogy ideje indulnom. Megpördültem a tengelyem körül és futásnak eredtem. A szemem sarkából sötét árnyakat véltem felfedezni. Ettől csak még gyorsabban szedtem a lábaimat. Hallottam az állat morgását a hátam mögött és leheletét a bokám körül. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs menekvés és élve felfal az az izé. Kiáltottam párat, hogy talán Alex még ad reményt, de semmi válasz. Az életemért futottam. Kétségbeesve szedtem egymás után a lábaimat, de mintha a távolság nem akart volna nőni. Sőt! Mintha csökkent volna. Nem érdekelt, hogy a szúró tövisek felhasítják fehér bőrömet és a kibuggyanó vér végigfolyik a lábamon, kezemen. Nem érdekelt, hogy arcomat ágak, tövisek szántják fel. Semmi sem érdekelt, csak hogy végre biztonságban legyek. Biztonságot akartam Alex karjai közt. De a sarkamban loholó vadállat ráébresztett, hogy nincs értelme reménykedni. Lehelete és éles üvöltése fülsüketítő volt. Egy utolsó éles sikítás hagyta el a számat, majd földre rogytam. Az állat felém magasodott és kitárva dögtől bűzlő száját, rám vicsorgott. Kezeimmel az arcom elé kaptam és vártam a halált.
Közben fejemben ezer gondolat cikázott. Újraéltem minden egyes pillanatot az életemből.

Láttam anyát, miközben engem kerget a kertben. Nevetve és sikítozva rohanok előle, de soha nem ért útól. Most már tudom, hogy nem is akart. Mikor kifáradtam nevetve dőltem ki a zöld pázsiton. Anya mellém feküdt és együtt kémleltük az eget. A felhőkből soha nem tudtam kivenni egy értelmes formát sem, de miután anya elmagyarázta, mindig felkacagtam örömömben, hogy "-Most már én is látom!".

Emlékszem minden egyes vonására. Tökéletes arcát, barna loknikban végződő, hosszú haja keretezte. Fehér ruhát viselt, melytől egy angyalra hasonlított. Ha valaki nem ismerte volna, biztos azt hiszi, hogy angyalt látott. Mindig kedves, mosolygós arca másokat is mosolygásra bírt.
Felkapott a fűből és megpörgetett a levegőben. Nevetve nyugtáztam, hogy tetszik amit csinál. Aztán mindennek vége lett. Egy hangos pisztoly lövés, majd a földre estem. Anya mellettem feküdt eszméletlenül. Odasiettem hozzá és sírva könyörögtem neki, hogy keljen fel. Még a kezét rángattam, hogy érezze, itt vagyok mellette, de semmi. Anya meghalt.
A támadó soha többé nem került elő. Apa ebben az időben bezárkózva a szobájában töltötte a mindennapjait. Négy-öt éves fejjel nem tudtam, hogy mi baja van és mindig utána sírtam, de a bátyám mindig megvigasztaltak, hogy semmi baja.
Éjszakánként álomba sírtam magam és olykor-olykor az éjjel közepén is képes voltam felsírni anyát követelve. De ő soha többé nem jött. Nem volt könnyű megértenem, hogy ő mér nincs többé. Sokáig meg sem szólaltam. Több orvost is hívtak hozzám, hogy mi bajom van, de én nem szólaltam meg. Bátyám, James aggódott értem, de apa csak a szobájában gubbasztott, mit sem törődve a külvilággal. De muszáj volt felnőnöm és megszólalnom. Azt hiszem az évek során megerősödtem annyira, hogy ne sírjak.
És a két nappali este is eszembe jutott.

Emlékeztem érintésére és csókjára. Minden egyes kis mozdulatára. Furcsa, hogy nem szeretetet hanem undort és gyűlöletet éreztem iránta. Most újra éreztem azt a keserű ízt a számban, mint akkor.

Felidéztem, hogy mit is tettem pontosan.

-Te normális vagy?! -toltam el magamtól és kezem az arcán csattant.
-De Skylar! Az előbb, mikor táncoltunk... -értetlenkedett.
-Az akkor volt! És ha azt hiszed, hogy érzek valamit is irántad, akkor nagyon tévedsz! Maximum megvetést és undort. De semmi mást. -vágtam a képébe, majd faképnél hagytam az értetlen Christ. Felháborodva trappoltam végig a kihalt folyosón és egy durva mozdulattal megtöröltem a számat.

Az érzelmeim a hatalmukba kerítettek és nem volt kiút. Vagy mégis?! Egy erős kar ragadott meg és hozott vissza az életbe. Zihálva kapálóztam a földön. Alex aggódó tekintettel nézett rám, majd felrángatva a földről futásra bírt. Mégis van remény!