8. ~Fire and Rain!*

-Mi volt ez? Farkas? -lihegtem futás közben.
-Valami olyasmi. Ez egy elátkozott farkas volt. Azért támadt rád, mert Fényharcos vagy.
-Remek! És most?
-Mássz fel arra a fára! -mutatott előre, majd odalökött.
-És te? -értetlenkedtem.
-Csak menj! -kiabálta, majd továbbrohant.
Hitetlenkedve néztem utána, de nem volt időm tötyörészni, ugyanis a többi elátkozott farkas is megérkezett. Elszaladtak a fa előtt, melyen én is voltam és Alexet vették üldözőbe. Pechemre viszont két farkas észrevett és a fa körül járkálva vicsorogtak rám. Magamba morgolódtam, hogy nem tudok a fenekemen ülni és észrevétlen maradni.A farkasok meg csak vicsorogtak rám.
-Ó kussoljatok már! Így nem tudok gondolkozni! -ordítottam le. Erre persze csak még jobban üvöltöttek legnagyobb örömömre. Idegesen kapkodtam a fejem a fák körül, de semmi ötletem nem támadt, hogy hogyan tudnám lerázni őket. Végső elkeseredésemben vastag, elkorhadt ágakkal kezdtem el őket dobálni. Elsőre nem sikerült eltalálnom őket, de néhány félredobott ág után sikerült eltalálnom az egyiküket. A farkas hangos üvöltésbe kezdett és a fának ugrott. Egy két ugrást követően sikerült egy alacsonyabb ágra felmásznia. Rémülettel néztem a vadállatot, aki kitartóan próbálkozott a fára mászással. Én is mászni kezdtem egyre feljebb ás feljebb. Végül már nem volt hova másznom, így csak remélni tudtam, hogy nem tud idáig felmászni. Leültem egy vastagabb ágra és hátamat a fa törzsének döntve, meredtem az égre. Kis idő után nem hallottam se üvöltést, se morgást se semmilyen hangot, mely a lenti vadállatra utalt volna. Reménnyel telve néztem le a fáról. Szerencsémre egyikőjük sem volt ott. Ennek ellenére viszont eszem ágában sem volt lemászni a biztonságot adó fáról. Lábamat lógatva kémleltem a terepet, hogy hátha visszajönnek, de egy lélek sem járt arra. Már kezdtem azt hinni, hogy Alex is elfelejtett, de ekkor avar ropogást hallottam a földről. Újra a földre szegeztem a tekintetem és megpillantottam a megtépázott, véres Alexet. A számat is eltátottam az állapota miatt. Csak reménykedni tudtam, hogy nem a saját vére borítja be a testét.
-Alex mi történt? -kiabáltam le.
-Csak egy kicsit játszottunk. Ők vesztettek. -vonta meg a vállát.
-Ez egyáltalán nem vicces. Meg is sérülhettél volna. -korholtam le. Nem mondott semmit csak mosolygott.
-Amúgy nem szeretnél lejönni onnan.
-Nem! Jó itt nekem. Még a égén visszajönnek. -kapaszkodtam meg az ágban.
-Sky! Gyere már le. És jobban teszed, ha gyorsan lejössz, mert még a végén visszajönnek. -sürgetett.
-Pont ezért nem jövök le! -makacsoltam meg magam és elfordítottam a fejem, hogy ne nézzek rá. Hát inkább másztam volna le a fáról! Mert így megpillantottam egy óriási kígyót, mely velem szemezett.

Kiöltötte rám a nyelvét és egyre közelebb kúszott hozzám. Felsikítottam és elengedve a fát elvesztettem az egyensúlyomat. Átbuktam az ágon és zuhanni kezdtem. Próbáltam megkapaszkodni ágakban, de mind kicsik és vékonyak voltak ahhoz, hogy meg is tartsanak. Tehetetlenül vergődtem a levegőben, míg földet nem értem. Furcsamód nem ütöttem meg magam annyira, mint számítottam rá.
-Nem ilyen gyorsaságra gondoltam. -nyögte fel valaki alattam. Gyorsan feltápászkodtam ülésbe és csak ekkor vettem észre az elterült Alexet magam alatt. Ennél cikibb helyzetbe nem is kerülhettem volna. Vörös fejjel másztam le róla. Mellé ültem a fűbe és leszegett fejjel egy fűszálat kezdtem el birizgálni. Ő is felült, de nem szólt egy szót sem. A találkozásunk óta most volt először feszült és kínos csend kettőnk között. Végül én törtem meg a csendet.
-Nem sérültél meg?
-Semmi komoly, csak a karom. -szisszent fel, mikor az említett felülethez ért. Azonnal felkaptam a fejem és aggódva vizsgáltam meg a vér által vörösre festett kart. Óvatosan érintettem meg. Újra felszisszent, de nem húzta el a karját. Anyáskodva tapogattam végig a karját, hogy el tört e valahol. Szerencsére megúszta pár vágással és horzsolással, de ennek ellenére bekötöztem. Géz híján kénytelen voltam az ingem egy kis darabjával bekötni a kezét.
-Mit csinálsz? -kérdeztem, mikor elszakítottam azt ing ujját.
-Bekötöm a sebed. Így nem maradhat. -mondtam, de nem néztem rá.
-De az ingeddel?! -értetlenkedett.
-Nem mindegy, hogy mivel kötöm be?! -lettem ingerültebb. Hangulatváltozásomat nem tudta hova tenni, de hibásnak éreztem magam, mert megbántottam. Nagyot sóhajtottam és felemeltem a fejem.
-Bocsi, hogy rád kiabáltam. Nem haragszom rád, csak kicsit kimerült vagyok és ideges is az állapotod miatt.
-Nem haragszom. -mondta Alex közömbösen, majd az időközben elkészült kötését vizsgálta. -Kösz! -mondta, majd felállt és kardja után nyúlva elindult egy kis ösvényen. Szomorúan néztem utána.
-Te nem jössz? -fordult meg az ösvény végénél és türelmetlenül nézte, ahogy felállok és utána rohanok.

-Mondtam már, hogy leestem! És Alexre. -sóhajtottam.
-És mikor ráestél mit csináltál? -kíváncsiskodott Mia. A Körzet "kertjében" voltunk és már hatodjára mesélem el neki a reggel történteket. Nem értem, hogy mi ilyen izgi benne, de ő csak nem nyugszik.
-Ráestem és miután rájöttem, hogy rajta vagyok, lemásztam róla. Ennyi! Nem történt semmi más.
-Persze, persze! Én már most látom, hogy ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete! A lány zuhan, a fiú elkapja és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. -mondja túláradó boldogsággal.
-Szeretnéd! -lököm vállba nevetve.
-Én ezt teljesen komolyan mondtam. -nézett rám komolyan, de nem bírta sokáig és kitört belőle a nevetés. Fuldokolva nevettünk, Mia még a hintából is kiesett és a földön fetrengett.
-Elég! Fáj a hasam. -nyöszörögte röhögés közben.
A szememet törölgetve nézem a szenvedő lány. Majd végül a segítségére leszek és felhúzom a földről.
-Te nem vagy normális! -nyugtázom, felállok a hintából és a tornác felé nézek.
És ekkor megpillantom őt. Az egész alakja fényben fürdik, ahogy hátulról megvilágítja a nap. Egyszerűen gyönyörű, ahogy ott áll a tornácon egy bögrével a kezében. A bögréből felszálló gőz körbefonja arcát, ezzel is melegítve őt.
Van ebben a pillanatban valami lenyűgöző. A nyílt és egyenes pillantása, a természetes mosolya, a nyilvánvaló könnyedsége, és ahogy ez az egész találkozik a nyári napsütéssel. Úgy megérint, hogy azt érzem, a lábaim mentem felmondják a szolgálatot.
-Kész vagy? -kérdezi mosolyogva Alex.
-Mire is? -ráncolom a homlokom.
-Hát az edzésre! Ugye nem felejtetted el? -nézett rám szúrósan.
-Persze, hogy nem! -füllentem.
-Akkor meg gyere! -vált át bunkó stílusba és bemegy az épületbe. Sóvárogva nézek utána, de az idilli percet Mia szakítja meg.
-Ennek meg mi baja? -ráncolja a homlokát.
-Nem tudom. De most mennem kell. -sietek be Alex után az épületbe. A kiképző szoba felé veszem az irányt, ahol a kiképzéseim folynak. Útközben összefutottam Peytonnal, Abbyvel és Robbal. Nem beszéltünk sokat, mert sietnem kellett.
Beérve a kiképző szobába sehol sem láttam Alexet. Ehelyett összefutottam egy számomra ismeretlen sráccal.
-Bocsi. Nem tudod, hogy hol van Alex. -szólítottam meg őt. Felém fordult és jó alaposan végigmért, majd elmosolyodott. Én is csak most tudtam jobban szemügyre venni, az amúgy igen helyes fiút. Tőlem egy két évvel lehetett csak idősebb. Szemei tengerkékben úsztak, tekintete már-már belelátott a bensőmbe.  Mosolyától minden lány elolvadna. Engem is sikerült a puszta megjelenésével megbabonáznia.
-Fönt van a tetőn. -mondta meg végül.
-Hogy hol?! Mindegy, köszi... -itt megakadtam, mert fogalmam sem volt, hogy hogyan hívják.
-Noah. Noah Smith. És ennek a gyönyörű lánynak a nevei is olyan szép, mint ő maga? -mosolyodott el.
-Hát ezt döntsd el magad. -pirultam el. -Skylar Williams vagyok. De szólíts nyugodtan Sky-nak.
-Ahogy óhajtja Ms. Jones! -hajolt meg előttem.
-Te..! Ezt honnan veszed? -tátottam el a szám. De ideje már nem volt válaszolni, mert megjelent Alex feje az ajtóban, majd egész teste. Türelmetlenül toporzékolt az ajtóban, engem sürgetve.
-Megyek már! -kiáltottam oda, majd visszafordultam Noah-hoz. -Ezért még számolunk! -szűrtem a fogaim közt, majd faképnél hagytam.

Minden erőfeszítés ellenére sem tudtam tüzet csinálni. Tehetetlenül rogytam a földre és zihálva próbáltam összeszedni magam. A végkimerültségik próbáltam, igyekeztem, de egyszerűen nem megy.
A szoros copfba fogott hajamból néhány kósza tincs a nyakamra tapadt. Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöződtek, szám teljesen kirepedezett. Mint a sivatag szárazság idején. Csak egy cseppnyi víz kéne és a nedvesség máris életet lehelne kicserepesedett ajkaimba.
-Ennyi telik a Kiválasztottól? -ordít rám Alex. Órákon keresztül a tetőn dekkolunk és csak kiabál velem. Már kezd nagyon elegem lenni ebből a kiszolgáltatott helyzetből. Mindenki csak parancsolgatni és irányítgatni akar, de azt senki nem veszi figyelembe, hogy én mit szeretnék.
-Én mindent beleadok, de láthatod, hogy mit sem ér.
-Pont ez az! Nem ér semmit. Ezzel nem fogsz tudni embereket menteni. Még magadat sem tudod megvédeni. Így teljesen hasznavehetetlen vagy! -mondta ki a gyilkos szavakat. Hideg zuhanyként értek a szavai. Lefagyva álltam meg vele szembe. Akárhogy is akartam kiabálni egy hang sem jött ki a torkomon.
-Na mi van?! Most meg nem tudsz megszólalni? -vigyorodott el gúnyosan.
-Menj a francba! -kiáltottam rá, és egy nagyot lökve rajta, lerohantam a kacskaringós lépcsőkön. Meg sem álltam a szobámig. Magam után bevágtam az ajtót és elterülve az ágyon, hatalmába kerített a zokogás.
-Persze most meg tudsz bőgni! -mondtam idegesen saját magamnak.

Miért van az, ha az embernek nem sikerül valami akkor addig küzd, erőlködik, míg valami rossz sül ki belőle? Talán a büszkeség vagy egyszerűen a megfelelési kényszer teszi ezt velünk. Nem tudom, de azt igen, hogy hajnali egy van és én a folyosókon rohangálok a megfelelő ajtót keresve. A pizsamám van rajtam, ami egy rövidnadrágból, hosszított pólóból áll. Meg persze gyorsan magamra kaptam kedvenc tornacipőmet. Végig slattyogok a hosszú, márványborítású folyosón. Egy nagy üvegablaknál megállok és tekintetem révetegen bámulja az alvó tájat. A Hold, mint őrző pásztor, úgy ragyogja be a természet minden egyes kis zugát, fényárba borítva a legsötétebb zugokat is.
Az égitest fenyegetően magasodott elém, testemet holdfénybe öltöztetve. Szemeimben szomorúság tükröződött, melynek a borongós idő és a Hold különös ragyogást adott. Réveteg tekintetemet egy fekete árny ragadta meg és hívogatta maga után. Tekintetemmel követtem az árny minden egyes lépését. Kecses mozgása és hajlékony teste magára vonta a figyelmet és sejtelmes kiléte csak fokozta a helyzetet. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy megpillantsam a csodás teremtést. Hirtelen eltűnt a szemem elől, majd ugyan olyan gyorsan bukkant fel az ablakpárkányon. A hold megvilágította koromfekete szőrét, ezáltal érdekes csillogást kölcsönözve neki. Titokzatos tekintetét rám emelte, hatalmas fekete pupilláiból csak úgy sugárzott a nyugalom. Megbabonázva néztem az érzékien csillogó szemeket, majd tettem pár bátortalan lépést felé. Mozgásomra felborzolta szőrét és fogait meresztgette rám. Éles karmaival felém kapott, de nem talált rajtam fogást, így nyávogott egyet és leugorva az ablakpárkányból, elhagyta a Hold által keltett biztonságot nyújtó fényt.
Még mindig csodálattal néztem utána, de egy vészharangocska ráébresztett, hogy miért is hagytam el a szobámat. Magabiztos léptekkel szeltem a köztem és a tető közötti távolságot, míg teljesen el nem fogyott. Kettesével véve a lépcsőfokokat, siettem az egyre csak kanyargós lépcsőn. Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége, de ekkor vékony fénycsíkot láttam pislákolni magam előtt. Ez erőt adott és egy újabb lendületet véve magam mögött hagytam a lépcsőfokokat.
A langyos nyári szellő azonnal körbefogott, amint kiléptem az épületből. Rakoncátlan tincseimmel játszadozott és dobálta a lebegőben. A Hold újra beragyogta egész testem, de most nem hagytam, hogy magával ragadjon. Tudatosan lépkedtem a tetőn, míg el nem értem azt a helyet, ahol napközben is szenvedtem. Elöntött az a keserű érzés, mikor csak egy hasznavehetetlen kis fruskának tartod magad, aki nem jó semmire. Csak akadályozza a többieket a dolgukban. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban és fojtogatni kezdett. Szemeimet könnyek mardosták, de nem engedtem utat nekik. Hősiesen helytálltam, bár senki sem látta. Felszegtem az állam és becsuktam a szemeimet. Mélyeket lélegeztem és próbáltam visszagondolni a tanítottakra. De egyfolytában csak Alex ideges hangját és kiabálását hallottam. "...teljesen hasznavehetetlen vagy!" visszhangzott a fejemben. Kezeim ökölbe szorultak, szememet szorosan lehunytam. A harag egy szempillantás alatt elöntött és fortyogott bennem. Hirtelen kipattantak a szemeim és tűz lobbant bennük. Körülöttem hatalmas lángnyelvek csapkodtak, perzselve a bőröm. Éreztem, hogy a meleg átjárja a testem és teljesen felemészt. De a düh, mely bennem égett nem hagyott nyugodni, így a körülöttem lévő tüzet ez táplálta. Hangosan felkiáltottam, majd nyögve térdre rogytam. És ekkor zuhogni kezdett az eső. Viszont a tüzet ez sem tudta lecsillapítani. Nem is volt ez valós tűz. Sokkal inkább valami varázslat lehetett. Természetfeletti erő. Ordítva terültem el a földön. Körülöttem fekete hamu szállingózott a nyári éjszakában. Hallásom pár perc leforgása alatt súlyosan károsult, látásom megromlott. Fülem zúgni kezdett. Ekkor tompa puffanást hallottam, majd két rohanó lábra figyeltem fel. Alex rémült tekintetét láttam meg. Valamit mondott nekem, de nem értettem tisztán. Olyan távolinak és idegennek éreztem hirtelenjében őt. Egész lénye ismeretlen volt a számomra, egy múló emlék. Érintése hideg, durva volt, szavai értelmetlenek voltak a számomra. De a tüzet eloltotta. Szorosan magához ölelt és a nevem szólongatott.
-Skylar. Skylar ne csukd le a szemed! Hallod? Ne! -mondta remegő hangon. Próbáltam figyelni rá, de szemhéjam ólomként nehezedett szemeimre. Pislogtam párat, majd végleg lecsukódtak szemeim. Mintha végszó lett volna, testem elengedett és élettelenül esett össze a remegő fiú karjaiban.