9. ~Snow?!*

Drága Manók!♥

Fú! Nem is tudom, hogy mit mondjak. Nagyon régen hoztam már részt, ezt beismerem és nagyon szégyellem magam miatta. Nem akarok magyarázkodni, hogy miért nem raktam fel eddig részt. Se időm, se gép közelben nem voltam. De remélem, hogy velem maradtatok és továbbra is fogjátok olvasni a történetemet. Tényleg nagyon sajnálom, hogy eddig megvárattalak titeket...!
A résszel kapcsolatban csak annyit, hogy ez lesz az első olyan rész, melyben nem Skylar szemszögéből fogok írni. Remélem, hogy így is elnyeri majd a tetszéseteket. Jó olvasást hozzá!:)
Szép napot nektek!♥

*Alex szemszöge*

Két és fél hónappal később.

Sietve szeltem át a nyüzsgő folyosót, Skylar szobája felé tartva.

-Abby! Van valami? -kaptam el a lány karját, aki velem szembe jött. Rám nézett, de szemeiből fájdalom és együttérzés sugárzott.

-Alex tudod, te azt nagyon jól. Nincs sok remény, hogy fel fog kelni. Már több mint két hónap eltelt. Sajnálom, de szerintem jobb lenne, ha elfelejtenéd. -hajtotta le a fejét, majd otthagyott a folyosón. Döbbenten néztem utána, de nem volt időm hitetlenkedni, mert látnom kellett Sky-t, így tovább siettem.

Halkan benyitottam a szobába. Tekintetem az alvó lányra tévedt. Lassan becsusszantam a résnyire nyitott ajtó és a fal között, majd megálltam az ágy mellett. Nap mint nap megtettem ezeket a mozdulatokat, amik már így berögzültek. Nagyot sóhajtottam és leültem az ágy melletti székre, melyet még én rakattam be ide. Arcomat kezeimbe temettem, és próbáltam erős maradni.
-Ha tudnád, hogy mennyien aggódunk miattad. Annyira sajnálom, hogy aznap kiabáltam veled. Egy szót sem gondoltam komolyan, de valahogy muszáj volt rávennem téged, hogy képes légy használni az erődet. Bárcsak ne tettem volna. Ha nem vágtam volna azokat a fejedhez akkor még mindig... -elcsuklott a hangom és sűrűn kellett pislognom, hogy el ne sírjam magam. Lélegeztem párat, majd folytattam.
-Ha most látnál engem, biztosan jól kiröhögnél, hogy milyen kis érzékeny lettem. Én magam sem értem, hogy mi van velem. Talán neked sikerült megérintened. És most meg állandóan sírok. -nevettem fel kínomban. Újra sóhajtottam, majd átültem Sky ágyához és megfogtam a kihűlt, fehér kezét.
-Bárcsak hallanál most. Bárcsak értenéd amit mondok. Hogy lehettem ekkora barom! -szorult ökölbe a kezem. Fájdalmamban és elkeseredettségemben ordítani tudtam volna. Lerogytam az ágy mellé, arcomat az élettelen lány kezébe temettem. Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Lehet, hogy csak percek, de az is lehet, hogy órák teltek el. A fájdalomtól nem tudtam másra gondolni, csak az előttem fekvő élet és halál között vívódó lányra. Ha meghal, az az én lelkemen szárad. Miattam leli halálát ez az ártatlan lány. Soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak ezt.
Önmarcangolásomból az egyik gép pittyegése zökkentett ki. Egyre lassabban csipogott, majd egyenletes zúgássá vált. Ijedten kaptam a tekintetem a szív ritmusát figyelő monitora. Skylar szíve leállt. Azonnal felpattantam és feltépve a szoba ajtaját Mark keresésére indultam.
-Mark! Mark!! -kiabáltam torkom szakadtából, miközben rohanva szeltem át a nyüzsgő folyosót. Fellökve egy-két embert vettem be az éles kanyart a folyosó végén, mire beleütköztem valakibe.
-Lassabban fiatalember! -állított meg Mark.
-Mark! Azonnal gyere! Skylar szíve leállt. -ragadtam meg a karját és kezdtem el húzni a lány szobája felé.
-Alex állj már meg! Mi van Skylar-el? -állított meg.
-Leállt a szíve! -üvöltöttem az arcába.
-Uramisten! -sápadt el teljesen. Újra megragadtam a kezét és felráncigáltam Sky szobájába. Az ajtó előtt megálltam és Mark-ra néztem.
-Figyelj ide Alex! Én most bemegyek, de te nem jöhetsz be. Szólj Rose-nak és Abby-nek. Ők tudni fogják, hogy mi történt. -utasított, majd előttem bezárta az ajtót. Értetlenkedve néztem a becsukott ajtóra, de belül egy kis hangocska utasított, hogy menjek és keressem meg a lányokat. Sarkon fordultam és a két lány keresésére indultam. Szerencsére hamar meg is találtam őket. A kerti hintában ültek és beszélgettek.
-Lányok gyertek gyorsan! Skylar-nek leállt a szíve. Mark most ment be hozzá. Azt mondta, hogy ti tudjátok, hogy mit kell tenni. -rohantam oda hozzájuk.
-Uram Isten! Azonnal megyünk. -pattant fel egyszerre a két lány és berohantak az épületbe. Egyedül hagytak a gondolataimmal. Tehetetlenül rogytam le a hintába. Üveges tekintetemmel a messzeségbe révedtem, hagytam, hogy magával ragadjanak ez érzelmeim.
-Alex. Minden rendben? -érintette meg valaki az arcom. Összerezzentem az idegen és hideg érintésre. Lassan oldalra fordítottam a fejem és tekintetem egybefonódott a húgoméval.
-Nincs! Semmi sincs rendben! -mordultam fel bosszúsan. -Skylar lehet, hogy meg fog halni. Én meg semmit sem tehetek. Tétlenül kell ülnöm és várnom, hogy túléli e ezt az egészet vagy sem. -fogott el a sírógörcs. Arcomat a kezeimbe temettem és zokogni kezdtem.
-Gyere, menjünk be. -fogta meg gyengéden a kezem Kat és bekísért a nappaliba. Lerogytam a fotelba, testvérem meg mellém telepedett. Szorosan magához ölelt és nyugtatni próbált.
-Minden rendben lesz. Skylar erős lány, túl fogja élni. -simogatta a hátam.

-Csak az a legszörnyűbb az egészben, hogy ha meghal, az az én lelkemen szárad. Ha nem kiabáltam volna vele, akkor most is gyakorolna. De nem így van. -hajtottam le a fejem.
-Ne így gondolj erre. Légy pozitív és igenis akard, hogy Sky felkeljen. Nem hittem, hogy valaha is ezt fogom mondani, de nagyon remélem, hogy semmi baja nem lesz. -csuklott el Kat hangja. Meglepődve néztem rá. Mindenre számítottam volna, csak erre nem. Egy picit elmosolyodtam és magamhoz öleltem a sírás szélén álló húgomat. Erősen kapaszkodott belém, mintha én adnék neki ezzel menedéket. Fejét a vállamba fúrta, vállai remegtek a zokogástól. Ettől csak még közelebb húztam magamhoz, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Nem tudom meddig lehettünk így, de az biztos, hogy sokáig. De mégsem volt elég hosszú ahhoz, hogy teljesen elfeledjük a jelenlegi körülményeket. Ha sikerült is volna, egy éktelen ordítás újra felidézte volna a mostani körülményeket. Ijedten kaptuk fel a fejünket Kat-tal egyszerre. Félve nézett rám, de nem tudtam értelmes magyarázatot adni, a benne lappangó kérdésre.
-Ez Skylar! -jött a hirtelen felismerés. Ellöktem magamtól a remegő húgomat és futásnak eredtem. Kat még utánam kiáltott, de nem figyeltem rá. Minél előbb Sky szobája előtt akartam lenni. Egyre közelebb és közelebb voltam a szobához és egyre élesebbek lettek a kiáltások. Mikor a szoba elé értem, akadájozták az utam, hogy bemehessek hozzá.
-Sajnálom Alex, de nem mehetsz be. -állt elém Rob.
-Engedj! -kiáltottam rá.
-Figyelj Alex. Sajnálom, de nem engedhetünk be. -fogta meg a karom Noah.
-Majd meglátjuk! -rántottam ki a karom és azzal a lendülettel orrba vágtam szegény fiút. Nem tehettem mást, csak így tudtam bejutni a szobába. Szegény srác a nagy lendülettől megtántorodott és elesett. Abby felsikított és szája elé kapta a kezeit. Kihasználva a hirtelen beállt zavarodottságot, feltéptem az ajtót és besiettem a szobába. A látvány, ami fogadott teljesen lesokkolt. Mark Skylar felé emelte két kezét, melyből valami láthatatlan erő kínozta a tehetetlen lányt. Ordítva vergődött az ágyban. Teste kővé dermedt, minden idegszála megfeszült. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek, okölbe szorított kezeiből fojt a vér. Lábaim földbe gyökereztek, mozdulni sem tudtam. Mark még csak rám se nézett, megszakítás nélkül fojtatta Skylar kínzását. Nyeltem egy nagyot és minden bátorságomat összeszedve Mark-ra rontottam. Ellökve őt az ágytól, Sky megmentésére siettem. A férfi tehetetlenül terült el a földön, értetlenkedve nézve rám. Mit sem törődve vele, a kimerült és alig pihegő lányhoz siettem. Leültem az ágy szélére és ölembe húztam a törékeny testet. Alig észrevehetően lélegezett szegény pára. Szorosan magamhoz öleltem őt.
-Soha többé ne érj hozzá! -kiáltottam rá a férfira.
-Na de Alex! -háborodott fel Mark.
-Hallgass! Majdnem megölted őt. Többet nem szólt a férfi. Halkan távozott a szobából, kettesben hagyva minket. Óvatosan leraktam az ágyra könnyű testét, majd betakartam őt. Arcából kisöpörtem pár kósza hajtincset, mely a fájdalomtól verejtékező arcára tapadt. Megbabonázva néztem tökéletes arcát. Kezemet arcához érintettem. Az érintésre bizsergést éreztem az egész testemben. Az ő tökéletes arcához sehogy sem illett az én összekarcolt sebes kezem. Az évek során és a sok kardforgatás miatt kezeim sebesek, érdesek lettek. Ijedten húztam el a kezem az arcáról. Féltem, hogy talán felsértené fehér bőrét. És ekkor olyan dolog történt amiről még csak álmodni sem mertem. Sklyar szemei megrebbentek. Összeráncolta homlokát, majd lassan pislogni kezdett. Megrökönyödve néztem, ahogy lassan ébredezik. Óvatosan megmozdította ujjait, mintha csak attól félne, hogy nem fogja őket érezni. Lassan felém fordította fejét és óvatosan elmosolyodott.
-Skylar? -kérdeztem bizonytalanul.
-Öhm...Alex?
-Igen?
-Nektek mióta van macskátok? -kérdezte meg lassan. Először fel sem fogtam, hogy mit kérdez, majd értelmezve minden egyes szót kérdőn néztem rá. Látva arckifejezésemet elmosolyodott, majd halkan elnevette magát. Én is elmosolyodtam és figyeltem, ahogy föltornássza magát ülésbe.
-Annyira aggódtam! -tört ki belőle, majd szorosan magamhoz öleltem őt.

Először vonakodva ugyan, de visszaölelt. Vállába temettem az arcom és mélyen beszívtam jellegzetes illatát. Soha többé nem akartam elengedni. Nem akartam még egyszer átélni ezeket a szörnyű és kínzó perceket.
-Esik a hó? -kérdezte csodálkozással a hangjában. Vállam felett az ablakon át láthatta, hogy esik a hó.
-Mi?! Ja, persze. -engedtem el őt, hogy jobban szemügyre tudja venni a természeti jelenséget. Lemászva az ágyról, az ablakhoz sietett. Homlokát a hideg ablaknak döntötte és így csodálta a gyönyörű hóesést. Pár percig még figyelte a hópelyheket, majd felém fordult. Arcáról értetlenséget és zavarodottságot tudtam leolvasni. Vett egy mély levegőt és feltette a kérdést.
-Mégis meddig voltam kómában? -értetlenkedett. Szaggatottan szívtam be a levegőt, felkészülve a válaszra.

Még egyszer elnézéseteket kérem, hogy ilyen sokára hoztam a részt! Remélem, hogy meg tudtok bocsájtani és továbbra is olvasni fogjátok a történetemet.:)♥