10. ~Hurricane.*

-Mégis meddig voltam kómában? -értetlenkedett. Szaggatottan szívtam be a levegőt, felkészülve a válaszra.
Némán álltam vele szemben, egy hang sem jött ki a torkomon. Skylar megelégelve a némaságomat erőteljesebb hangnemre váltott.
-Alex! Azt kérdeztem, hogy mégis meddig voltam kómában!! -emelte meg a hangját. Vettem egy mély levegőt és válaszra nyitottam a szám.
-Több mint két hónapig. Most pedig december 3.-át írunk.
-Az lehetetlen. -suttogta maga elé erőtlenül. Lábai remegni kezdtek, alig állt már a lábán. Mentőövként az ágy szélébe kapaszkodott, majd leroskadt az ágyra. Mereven bámult maga elé, már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem fog megszólalni. Tettem felé pár lépést és megfogtam remegő kezét.
-Skylar figyelj...
-Ne! Csak ezt ne! -rántotta ki kezét az enyémből. -Lehetetlen, hogy annyi ideig lettem volna kómában. Hazudsz! -kiabálta hisztérikusan, majd sírva kirohant a szobából. Egyik pillanatról a másikra megváltoztak az érzései. Nekem ez már túl sok volt egy napra. Tehetetlenül ültem le az ágyra, ahol előbb még Skylar ült.

*Skylar szemszöge*

A szememet törölgetve siettem végig az épületen. A padlóra szegezve a tekintetemet haladtam előre, míg nem akadályba ütköztem. Szipogva néztem fel a magas férfira.

-Bocsi. -hüppögtem.

-Sky mi történt? Jól vagy? -mért végig aggódva Noah.

-Semmi sem történt. Minden rendben van. -töröltem meg a szemem.

-Innen nem úgy tűnik. Na gyere ide! -mosolyodott el, majd megölelt. Szorosan hozzábújtam. Arcomat a vállába fúrtam, mélyen beszívtam az illatát. Egy kicsit sikerült lenyugodnom, már nem rázkódtam a sírástól.

-Köszi. Most már jobban vagyok. -távolodtam el tőle és magamra erőltettem egy mosolyt.

-Akkor jó! Sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz és nem sírsz. -söpört ki néhány kósza tincset a szemből. Lehajtottam a fejem, hogy leplezni tudjam zavaromat. De még így is észrevette, hogy elpirultam. Tekintettel a zavaromra témát váltott és nem kezdett el faggatózni.

-Alex-et hol hagytad? Erre a névre elkomorodott az arcom.

-Nem tudom. És nem is nagyon érdekel. -vontam meg a vállam.

-Na mi ez a duzzogás. Csak nem megbántott. -mosolyodott el.

-Kit érdekel Alex?! -duzzogtam továbbra is.

-Én azt hittem, hogy te meg ő...-puhatolózott.

-Nincs olyan, hogy Alex meg én! -kaptam fel a vizet.

-Jól van na! Csak ne harapd le a fejem. -nevetett fel jóízűen.

-Nagyon vicces! Majd akkor beszélünk, ha egy kicsit megkomolyodtál. -fontam össze a karjaimat magam előtt, majd sarkon fordultam és faképnél hagytam őt. Miután befordultam a folyosó végén, még onnan is hallottam Noah nevetését.
Mérgelődve szeltem át a folyosót, majd kiérve a kertbe, levágtam magam a hóba. Háton feküdtem és becsukva a szememet, a nap utolsó sugarait próbáltam elkapni. Gyér erejével világította meg arcomat, érdekes csillogást kölcsönözve neki.
Nem érdekelt, hogy esik a hó és egy szál pólóban hempergek benne. Nem érdekelt, hogy nemrég még halott voltam és kaptam egy újabb lehetőséget az élttel, az újrakezdésre. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt jobban a felejtésnél. Minél hamarabb el akartam felejteni, azt a barmot. Ki akartam törölni az emlékeim legmélyebb és sötétebb zugaiból is. Soha többé nem akartam látni vagy hallani felőle.
Idegesen a hóba vertem, ökölbe szorított kezemet. Egy adag havat ezzel a mozdulattal az arcomba is csaptam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Jelen pillanatban a halálra fagyás is jobb megoldás lett volna a felejtésre.
Bőröm kékülni kezdett a csontig hatoló hidegtől. Átázott és megfagyott ruháim börtönként öleltek át. Szám először elfehéredett, majd egyre sötétebb árnyalatban kezdett tündökölni. Minden egyes lélegzetvételnél összekoccantak fogaim, ezzel is jelezve a testem, hogy a fagyás szélén állok.  Ha fel is akartam volna kelni, földhöz fagyott testem nem engedte. Mint egy börtön, mely bensőmet az örök jég fogságába zárta volna.
-Te normális vagy?! Azonnal kelj fel! -hallottam meg két sietős léptet, ami alatt ropogott a hó. Hangja vészjóslóan csengett elmémben, ráébresztve a tényre, ha azonnal nem kelek fel, akkor halál fia vagyok. Fogvacogva ültem fel, majd egy erős kar segítségével sikerült talpra vergődnöm. Hálásan pillantottam a dühös lányra, aki összefonva maga előtt karjait, bosszúsan méregetett.
-Mi lenne, ha nem próbálnád megölni magad?! Az egy tény, hogy öngyilkos hajlamaid vannak. Ezt még elfogadtam. Azt is lenyeltem valahogy, hogy meg akarsz halni. De ha már ilyenre szánsz az idődből, akkor legalább hagy én végezzek veled. -vigyorodott el gúnyosan. Remegve néztem rá, szemeiből bosszúságot, haragot, de egy kis aggodalmat véltem felfedezni.
-Csináld csak! Nekem már nem számít. -suttogtam erőtlenül. Kat egy pillanatra megrendült, majd kezdett alábbhagyni arrogáns, bunkó viselkedése. Arcvonásai megenyhültek, megfeszült izmai elernyedtek. Most engedte csak láttatni, hogy milyen is ő valójában. Egy kedves, aranyos lány, aki nagyon aggódik a szeretteiért. De sajnos ezt az énjét csak egy pillanatra engedte láttatni, ugyanis újra a durva maszk mögé bújt, melyet mindenki olyan jól ismert már.
-Miért vagy ilyen? Neked egy csomó minden megadatott az életben és egy kis akadály miatt mindet eldobnád? Én a szüleimet soha nem láttam, kiskorom óta kiképzésekre jártam. Csörgők és plüssmacik helyett kardokkal és íjakkal "játszottam". Nekem soha nem adatott meg a szabadság lehetősége. Mindig kötődtem valakihez, függtem valakitől. Te akkor mentél ki a kertbe játszani, amikor csak akartál. Azt csináltál amit csak akartál. Neked senki nem mondta meg, hogy mit csinálj vagy mit ne! Helyetted mindent elvégeztek, ha kellett vagy úgy akartad. Nekem a saját két kezemmel kellett megteremtenem a mindennapi szükséglethez valót. Ha nem végeztem el az aznapi munkámat, nem kaptam vacsorát. Te csak azt hiszed, hogy neked milyen szörnyű életed van. De egy kicsit el kéne már magadtól vonatkoztatni és le kéne szállni a magas lóról. Itt nem csak te vagy! Most több ezer élet függ tőled, és a te személyes kis gondjaidtól megfosztanád a saját életed, ezáltal az övéket is? Gondolkozzál már egy kicsit! -oktatott ki ordítozva, majd sarkon fordult és beviharzott a meleget árasztó épületbe. Lesokkolva álltam a térdig érő hóban. Még soha senki nem volt velem ilyen őszinte. Lehet, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy ráébredjek az én kis pitiáner gondjaim, mit sem érnek, az egész világ gondjaival szemben. Kitisztult fejjel a tomboló Kat keresésére indultam. Szerencsémre, kiabálva haladt a házban, így nem volt nehéz megtalálnom őt. A nappaliban tombolt. A díszpárnákat mind a földre hajította, a vázákat leverte a szekrényről. Apró darabokra hullva jelképezte lelki állapotomat, de most nem az önsajnálatnak volt itt az ideje. Összeszedtem minden bátorságom és a csapkodó Kat-hez léptem.
-Nyugodj meg! Kat sajnálom. -öleltem magamhoz. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán hozzá szóljak. Nem tudom honnan jött ez a hirtelen merészség, de egy kis önbizalmat adott a további tetteimhez.
Megrökönyödve állt karjaim közt, mint egy szobor. Sikerült meglepnem, őt ezzel a hirtelen jött kedvességgel. Kihasználva csodálkozását, újra beszélni kezdtem.
-Nagyon sajnálom az előbbieket, és alapjában véve mindent. Tudom, hogy bunkó dolog volt tőlem, hogy mindenki vel magamat sajnáltattam, és hogy nem vettem észre a körülöttem lévők gondjait. Annyira sajnálom! -csuklott el a hangom. Kat erősen taszított el magától, és mélyen a szemebe nézett.
-Ezzel a kis fejmosással nem adtam okot, hogy itt bőgj előttem. Fejezd már be! Olyan vagy mint egy csecsemő. -fintorodott el. -Nem tudnál érett, felnőttek módjára viselkedni? Ja, várjunk csak! Te nem is vagy az. -vágta a képembe. Hitetlenkedve néztem, az előbb még kedves lányra.
-Veled is élvezet beszélgetni. Én az előbb kedvesen nyitok feléd, és még bocsánatot is hajlandó vagyok kérni, erre te simán megalázol. Tudsz róla, hogy mennyire kedves vagy? -mondtam cinikusan.
-Ezt most bóknak veszem. -vigyorodott el.
-Vedd annak aminek, csak akarod, de én most megyek. -sértődtem meg. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt. A szemem sarkából egy elrepülő párnát vettem észre. Oldalra hajoltam, így még időben hárítottam a felém intézett párnát. Lepődve fordultam vissza és értetlenkedve néztem rá.
-Ha vesztesz máris feladod? Márpedig én nem fogom hagyni, hogy elmenekülj a felelősség elől. -vágott hozzám egy újabb párnát. Tátott szájjal reagáltam le a nekem vágódó párnát. Tompa puffanással repült az arcomba, majd a földre.
-Ha harc, hát legyen harc! -kiáltottam, majd felkapva egy párnát, Kat-nek estem. Ahol értem, ott püföltem. Sikítozva ütöttük a másikat a foszlásnak indult párnákkal. A végén a tömésnek szánt toll is kihullott belőlük, így tollfelhőt képezve körülöttünk. Prüszkölve estem össze a padlón, hasamat fogva a röhögéstől.
-Megadom magam. Te nyertél, csak ne üss. -nevettem fuldokolva a sok lenyelt toll miatt.
-Megint feladod?! Te ezt soha nem fogod megérteni. -hagyta abba a püfölést.
-Miért baj az, ha egyszer jobbnak látja az ember, ha feladja? -néztem fel rá.
-Még ha csak egyszer adtad volna fel? -horkant fel. -De nem is baj. Így legalább könnyebben szabadulok meg tőled.
-Ezt meg hogy érted? -ráncoltam a homlokom.
-Hát azt tudnod kell, hogy mikor kómában voltál...szóval aggódtam miattad. De mielőtt még elérzékenyülnél, ki kell hogy ábrándítsalak, nem amiatt aggódtam, mint amire te gondolsz. Csak hát ugye nem akarom, hogy egy egyszerű tűz végezzen veled. Ha meg is kell halnod, akkor azt szeretném, hogy általam halj meg. -mondta ki halál nyugodtan a rémisztő tényeket.
-Mi van?! -tátottam el a szám.
-Hmm...csak annyi, hogy vigyázz magadra, mert nem bocsájtom meg magamnak, ha más keze által fogsz meghalni. -vigyorodott el gúnyosan, majd kiment a felfordult szobából. Letaglózva álltam a rumlis szoba közepén. Mindenhonnan tollak szállingóztak, a padló felé tartva. Mindenhonnan leverve a szép díszek, én meg csak állok, mint egy darab bot.
Belegondolva a dolgokba, Kat most adta a tudtomra, hogy aggódott miattam. Még ha nem is teljesen miattam, de aggódott. A tudat teljesen lesokkolt, míg arcomra egy hatalmas vigyor ült ki. Az újonnan jött boldogság miatt, szórakozottan hagytam el a szobát. Utoljára még visszanéztem a hurrikán sújtotta terepen, majd végleg elhagytam a szobát.
Még véletlenül sem akartam, hogy azt higgyék, én tettem ezt a szobával. Kuncogva rohantam végig a kihalt folyosón, míg nem megálltam egy csukott ajtó előtt. Mély levegőt vettem és benyitottam. A hirtelen jött fényáradat miatt alig láttam valamit. Csak néhány alakot, formát tudtam kivenni a vakító fényben.

Hát most csak ennyire futotta. Remélem, hogy azért tetszett és komiztok páran.
Tudom, hogy nem lett valami iszonyatosan hosszú, de erre a részre csak ennyit terveztem.
További szép napot és hetet nektek!
Pusszancs!♥