11. ~I got back!*

Csáó Manók!:D

Hát itt is lenne a kövi rész!:) Tegnap akartam felrakni, de a Mikulásom késett, így én is késtem..:D De most itt vagyok, és elhoztam nektek a kövi részt. Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is, mint a többi és sok pozitív komit fogok tőletek kapni a részhez.:)

Anyám hányszor mondtam ki, hogy rész?!:D

Najó! Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást és szép napot nektek!:)

Ui.: Tudom, hogy már elmúlt, de utólag is Boldog Mikulást!!!!!♥

Puszi!♥

-Nem szeretnéd becsukni azt a rohadt ablakot? Kiég a szemem. -tettem kezem a szemem elé, hogy az életem további részében lássak is valamit.
-Ja, persze! -pattant fel Noah az ágyról és becsukta az ablakot. Miután a függönyt is behúzta végre láttam is valamit. Igaz, hogy először csak foltokban, de szemem hamar hozzászokott a rendes fényhez.
-Köszi. Így már azért mindjárt már. -mosolyodtam el és leültem az egyik fotelbe. Noah is visszafeküdt kényelmes pozíciójába és rám emelte kérdő és kíváncsi tekintetét. Mélyen beszívtam a levegőt és feszengeni kezdtem a fotelben. Lesütöttem a szemem és motyogni kezdtem.
-Csak bocsánatot szerettem volna kérni. -suttogtam magam elé. Noah felhúzta a szemöldökét és értetlenül nézett rém. Nagyot sóhajtottam és újra elmondtam, valamivel hangosabban.
-Bocsánat! Tudom, hogy bunkó voltam veled. Egy kicsit ki voltam akadva, ezért voltam olyan ingerült.
-Tudom. Nem haragszom. -vont vállat, majd újra belemerült a könyv olvasásába. Továbbra is feszengve ültem a fotelben, figyelve Noah arcvonásait. Egy ideje már nézhettem, mikor fel sem nézve a könyvéből mosolyogni kezdett, majd megszólalt.
-Ne bámulj már ennyire! A végén még elpirulok. Meglepődve vettem tudomásul, hogy több dologra is tud figyelni, így simán kiszúrta, hogy őt nézem. Elpirulva sütöttem le szemeimet és a cipőm orrát kezdetem el tanulmányozni, mintha az olyan érdekes lenne.
-Csak nem zavarba hoztalak? -nevetett fel jóízűen. Fejemet felemelve, tekintetemet az övébe fúrtam. Felálltam a fotelból és felé közeledtem, de egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet. Zavarodottan nézett rám, nem tudta elképzelni, hogy mit akarok most csinálni vele. Egyre közelebb és közelebb lépkedtem felé, míg végül már csak pár centi volt kettőnk ajka közt. Gúnyosan elmosolyodtam, majd lassan suttogni kezdtem.
-Én azt hittem te jöttél zavarba. -szaggatottan szívta magába a levegőt, szemei a vágytól égtek. A hatás kedvéért még egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, így ajkaink súrolták egymást. Itt már nem bírtam ki röhögés nélkül. Felkaptam egy párnát és a megbabonázott Noah-nak vágtam. A meglepettségtől reagálni sem tudott. Lefordulva az ágyról, nagy koppanással ért földet, belőlem meg kitört a röhögés.
-Te szemét! -ugrott fel és nekem dobta a párnáját. Sikítva bukfenceztem le az ágyról. Gyorsan bemásztam az ágy alá, így egy kis időt nyerve ellene.
-Ugye tudod, hogy tele van pókkal. A megjegyzésre kitágultak szemeim és sikítozva másztam ki az ágy alól. Ahogy a fejem is kikerült a bútor alól, Noah felkapott és megpörgetett a levegőben.
-Kérlek szépen tegyél le! El fogom magam hányni. -nevettem kínomban.
-Ahogy szeretnéd. -engedett el forgás közben, így megpördülve a levegőben, az ágyra érkeztem. Tekintetemet a plafonra szegeztem, hogy minél hamarabb elmúljon a szédülés. Sikerült is volna, ha Noah felém nem tornyosul. Arca centikre volt az enyémtől, száját féloldalas mosolyra húzta. Szemei gyermeki játékossággal csillogtak. Nem lehetett nem észrevenni az arcán átfutó remény, vágyakozást. Egy kicsit kellemetlenül is éreztem emiatt magam.
Mivel nem tanúsítottam túl nagy ellenkezést, így azt gondolhatta, hogy nincs ellenemre, ha megcsókol. De nagyon is ellenemre volt!
Noah egyre közelebb és közelebb hajolt, míg végül ajkunk súrolta a másikét. Itt várt pár pillanatig, majd gyengéden megcsókolt. Meleg ajkai bizsergést kölcsönöztek rideg számnak. Szemeimet lecsuktam, testemet átjárta egyfajta megkönnyebbülés. Ezt csak a szeretethiányomnak tudtam be.
Nem tudom, hogy mennyi ideig voltunk így. Az időérzékem teljesen felhagyta a szolgálatot.
Megmentésemre pedig egy vészharang sietett. Tudatom legmélyéről feltörő hangocska, mely ráébresztett, hogy mit is tettem. Szemeim kipattantak és amilyen erővel csak tudtam, eltoltam magamtól az értetlen fiút. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam az ágyról és az ajtó felé siettem. Minél messzebbre akartam most kerülni tőle. Nem akartam a szemébe nézni, mert nem tudtam volna értelmes magyarázatot adni kérdéseire.
Már majd nem kint voltam, mikor egy erős kar elkapott és visszarántott. A hirtelen kimért rántástól elvesztettem az egyensúlyomat és Noah felsőtestének ütköztem. Kezemet kidolgozott mellkasára helyeztem, ezzel is tompítva az ütközést.
-Kérlek szépen hagyj! -szipogtam.
-De Skylar. Mi volt ez az előbb? -emelte meg állam, hogy a szemembe tudjon nézni. Megráztam a fejem, hogy nem kérdezősködjön és próbáltam kerülni a szemkontaktust.
-Értem. Békén hagylak. -engedte el kezem. Óvatosan hátrébb léptem és felnéztem rá. Fejét lehajtotta, szemeiből kihunyt a vágy, a csillogás. Egy pillanatra még meg is sajnáltam.
Fejben veszekedni kezdtem saját magammal. Tudtam, ha most elmegyek egy éltre megbántom őt. Ha viszont itt maradok és esetleg megölelem, akkor reményt adok neki, pedig semmi esélye sincs. Ezer és ezer gondolat, érv kavargott a fejemben, de végül rászántam magam a döntésre. Mindez egy másodperc alatt zajlott le bennem. Végül az esetleges félreértés mellett döntöttem és elé lépve megöleltem.
-Sajnálom. -suttogtam elhaló hangon. Megrázta a fejét, majd a vállamba fúrta. Szorosan ölelt magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Fejemet a vállára hajtottam, szemeimet óvatosan lecsuktam. Mélyeket lélegeztem jellegzetes illatából, majd óvatosan eltoltam magamtól. Szomorúan néztem szemeibe, melyekből megbánás és fájdalom sugárzott.
-Úgy sajnálom. -mondta fájdalmas hangon. Meleg tenyerét arcomra helyezte.
-Nem a te hibád. -fogtam meg az arcomon lévő kezét. Egy apró keserű mosoly jelent meg a száján.
-Hát persze. Az sem az én hibám, hogy Alexxal találkoztál előbb és nem velem. -jegyezte meg csípősen.
-Ez nem igaz! Ennek semmi köze Alex-hez. -védekeztem.
-Persze! Ha ő nem lenne akkor esetleg lenne valami esélyem nálad. De látszólag teljesen bele vagy zúgva a mi drága Alex-ünkbe. -mondta gúnyosan.
-Ezt fejezd be! Nincs jogod alaptalan dolgokkal megvádolni engem. -emeltem meg a hangom. Ekkor nyílt az ajtó és egy nem várt személy lépett be rajta. Idegesen fordultam meg, de minden érzelmem egy pillanat alatt elszállt. Helyére újabb harag és megvetés került.
-Bocsi. Zavarok? -kérdezte megvetően kettőnkre nézve.
-Nem . Már úgy is menni készültem. -néztem Alex-re szúró pillantással, majd kikerülve őt, elhagytam a szobát. Idegesen trappoltam végig a folyosón. Magamba mérgelődve mentem neki, minden második erre tévedő embernek. Mit sem törődve a  felháborodott emberekkel, célirányosan siettem előre.

Idegesen rángattam elő nagy táskámat. Amit csak tudtam és elért kezem, azt mind beledobáltam a táskába. Kapkodva rohangáltam össze-vissza. Minél előbb el akartam hagyni ezt a helyet. Újra otthon akartam lenni apával, James-szel és a kastély dolgozóival. Még az sem érdekelt volna, hogy Chris és az apja is ott lebzselnek. Futtában felkaptam még pár fontos holmit, majd nyitottam is volna ki az ablakot, de valaki megelőzött. Kivágódott az ajtó és Alex rontott be rajta. A hirtelen ért tettenéréstől teljesen lefagytam. Ijedtemben még a táska is kiesett a kezemből.
-Nem engedem, hogy elmenj! -lihegte kifáradva.
-Nem akadályozhatsz meg benne. Nem tarthatsz itt örökké.
-Dehogyisnem!
-És mit akarsz tenni? Ideláncolsz az ágyhoz. -emeltem meg a hangom.
-Ha arra van szükség akkor igen. -lépett félem kettőt, majd gyengéden megfogta kezeimet. Egy pillanatra meginogtam. Pechemre kiestem a magabiztos lány szerepéből. Ezt ő is észrevette és felbátorodva lépett felém még egyet, így testünk teljesen egymáshoz simult.
-Ne nehezítsd meg a dolgom. -toltam el magamtól finoman, majd felvéve a táskámat az ablakhoz léptem.
-Hát ennyi?! Ennyi volt az a nagy elszántság? És mi lesz az emberekkel? -nézett rám kétségbeesetten.
-Elég nagy fiú vagy már ahhoz, hogy egyedül is meg tudd védeni őket. És hát itt van Kat és a csajok. Ők mindenben támogatni fognak téged. Meg persze egyesek számára nem szívlelt személy vagyok. -nevettem el magam kínomban.
-Ez nem igaz. Te is tudod!
-Éppen ez az! Jól tudom, hogy igaz. -mosolyodtam el keserűen.
-Kérlek. Csak azt akarom, hogy boldog légy. -suttogta elhaló hangon.
-Tudom és sajnálom. -mondtam, majd felléptem az ablakpárkányra. Vettem egy mély levegőt és kitártam a hatalmas ablakot. A téli szél azonnal a hatalmába kerített és pillanatok alatt sikerült lehűtenie. Megkapaszkodtam a legközelebbi ágba és felkészültem az esetleges zuhanásra. Mindezek előtt viszont utoljára hátranéztem. Bár csak ne tettem volna! Ott állt előttem meggyötörten, kétségbeesetten. Soha nem láttam még őt ennyire tehetetlennek. A szívem szakadt meg miközben rám emelte könnyekben úszó tekintetét. Nagyot sóhajtottam és leléptem a párkányról. Érdeklődve figyelte minden egyes léptemet, de nem mozdult.
A köztünk lévő távolság megtétele közt azon gondolkodtam, hogy helyesen cselekszem e. Mert ha most nem teszem meg akkor lehet, hogy egész életemen keresztül bánni fogom. Ha viszont megteszem és nem úgy sül el a dolog, ahogy szerettem volna, akkor soha többé nem merek a szemébe nézni.
Mikor elé léptem, összeszedtem minden bátorságomat és arcát kezeim közé fogtam. Mélyen a szemébe néztem és halványan elmosolyodtam.
-Bocsáss meg! -mondtam, majd óvatosan megcsókoltam. Nem volt hosszú életű, még csak szenvedélyes sem. Inkább nevezném szájra puszinak, de nekem még is sokat jelentett.
Először meglepődött, de hamar magához tért és végigsimítva arcomon, visszacsókolt.


Idegesen toporogtam a hatalmas vaskapu előtt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok állni a saját kastélyunk előtt. Vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam a kisebb faajtón. A túloldalról  halk léptek zaja, majd a zár kattanása végül egy kérdő hang hallatszott.
-Skylar hercegnő vagyok. -mondtam cérnavékony hangon. Féltem az első reakciótól. Nem tudtam, hogy több, mint két hónap után mit fognak hozzám szólni. Reménykedtem benne, hogy inkább örülni, mintsem megbotránkozni fognak újra felbukkanásomon.
-Az ehetetlen! Skylar hercegnő meghalt. -válaszolta a megdöbbent és hitetlenkedő férfi.
-De én nem haltam meg! Nyissa ki az ajtót és győződjön meg a saját szemével. erre már nem jött válasz. Sőt! Semmilyen hang vagy motoszkálás nem utalt arra, hogy még ott lenne az őr. Már kezdtem azt hinni, hogy faképnél hagytak, de ekkor a zár kattant egyet, a nagy vasajtó pedig nyikorogva kitárult. Mögüle egy kíváncsi tekintet kukucskált ki.
-Skylar hercegnő, tényleg te vagy az? -derült fel az a jellegzetes arc. Elmosolyodtam a boldog, mosolygós asszonyon. Még soha nem láttam ilyen boldognak őt.
-Igen. Én vagyok az Marta. -tártam ki karjaimat.
-Te szent ég! Tényleg te vagy az! -sikított fel örömében és a nyakamba borult. Nevetve öleltem magamhoz a csöppnyi asszonyt. Az üdvözlés után kézen ragadott és a kastély felé húzott.
-Most azonnal beszélned apáddal. Biztosan örülni fog érkezésednek. -mondta futtában.
-Hát én nem hinném. -motyogtam az orrom alá.
-Parancsolsz? -fordult felém.
-Semmi, siessünk. -erőltettem magamra egy mosoly félét.

A nagyteremben nagy volt a nyüzsgés. Mindenki fel volt pörögve a hír hallatán, hogy lehet még mindig élek. Izgatottan lépkedtem végig a szobám és a nagyterem közötti folyosón. Féltem is, de egyben vártam is a találkozást. Nem tudtam, hogy mi lesz apám reakciója hirtelen felbukkanásomra és hogy milyen mesével állok, majd elő neki. Mert biztos vagyok benne, hogy elsők között fogja megkérdezni, hogy hol voltam több, mint két hónapig.
Megállva a nagy faajtó előtt vettem egy mély lélegzetet, majd benyitottam.

Hát most ennyi lenne! Remélem, hogy tetszett és kapok pár jó vagy rossz (:D) szót.
Komizzatok lécci!!!♥♥ :D

Pusszancs!♥