12. ~Yes or no?*

Drága Egyetlen Legkedvesebb Manók!:)

Hát itt is lenne az újabb rész. Remélem, hogy nem kellett sokat várnotok rá, de csak most tudtam hozni.

A részről csak annyit, hogy lesz benne egy rész, melyet nem én írtam, csak felhasználtam. Ez a részlet Taylor Swift - I Knew You Were Trouble c. számából van. Lehet többeknek ismerős lesz.

Senki ne értse félre, hogy én most más szerzeményével akarok villogni. Pont ennek elkerülése érdekében írtam ide ki, hogy csakis amiatt írtam, raktam bele azt a részt, mert pont ide illik és úgy gondoltam muszáj bele raknom. Úgyhogy lécci ne értsétek félre a szándékomat!:)

Szóval nem is húznám tovább az időt, jó olvasást és szép napot nektek!♥

Idegesen fogtam a fejem. Fel-alá járkálva a szobámba próbáltam lenyugodni, kevesebb sikerrel. Mélyeket lélegeztem, kezeimet viszont ökölbe szorítottam. Képtelen voltam felfogni, hogy miért vagyok most ebben a helyzetben.
A toronyszobába lettem száműzve, melyből az egyetlen kiút az ajtó volt. Viszont most egy nagy lakattal le van zárva. Még ha ki is jutnék valami csoda folytán, akkor is két őr állná el az utamat. Fel sem tudom fogni, hogy hogyan volt képes a saját apám bezáratni ide. Minden akkor kezdődött mikor beléptem a nagyterembe.

Idegesen lépkedtem az elém tornyosuló trón felé. Apám elterülve a nagy székből engem figyelt, miközben minden egyes lépésemnél egy újabb ránc szaladt össze a homlokán. Eközben a teremben összegyűltek úgy szint engem vizslattak. Eléggé feszélyezett a helyzet, főleg, hogy Cristopher is ott állt a pásztázók között az apjával együtt. Erős akartam maradni, nem szerettem volna az újra feltűnt kétségbeesett lányt mutatni. Kihúztam magam és felszegett állal igyekeztem apám elé.
-Látni óhajtott apám. -hajoltam meg előtte méltóságteljesen.
-Már hiába próbálsz meg illedelmes lenni. Ennek akkor kellett volna az eszedbe jutnia, mikor elszöktél itthonról. -mordult fel idegesen.
-De én nem szöktem el! -védekeztem reflexből.
-Most meg feleselsz is. A helyedben és helyzetedre tekintve én meghúznám magam. Örülj neki, hogy nem bocsájtalak el a kastélytól. -harsant fel. Erre a teremben lévők halk morajlásba kezdtek, megzavarva a pillanatnyi csendet.
-Miért nem hiszel nekem? Nem szöktem meg! -magyaráztam kétségbeesetten.
-Ez már hallatlan! Szembeszegülsz apád állításával és még feleselsz is! -állt fel hirtelen a trónszékből. -Most pedig irány a szobád! -mutattam az ajtó felé.
-Nem küldhetsz szobafogságra olyan dolog miatt, amit nem is követtem el. -húztam ki magam előtte. Kijelentésemre egyik szemizma megremegett, a nyakán lévő ér dagadni kezdett, félő volt, hogy fel fog robbanni. Tettem egy apró lépést hátra, de hiábavaló volt. Meglendítette jobb karját, mely arcomon csattant. A nagy lendülettől kiestem egyensúlyomból. Az egyik pillanatban még az apám állt előttem, a másikban meg már a plafont néztem, a földön feküdve. A háttérből hitetlenkedő emberek hangját hallottam, de nem tudtam rájuk összpontosítani. A pár pillanatnyi tehetetlenség után két erős kar ragadott meg és rángatott fel a földről.
-Gyere Skylar! -állított talpra Chris.
-Menjünk. -suttogtam alig hallhatóan. Erősen kapaszkodtam karjába, nem akartam esetleg újra elesni. Nem voltam olyan állapotban, hogy egyedül tudjak járni, így erősen kellett koncentrálnom, hogy még Chris segítségével is egyenesen tudjak járni.

Most pedig az ágyamon fekszek és a plafont szuggerálom. Néha idegesen a hajamba kapok, de hamar lenyugszom. Gondolataim a Körzet körül járnak. Eszembe jutott Mia, a vele töltött órák, beszélgetések. Abby és Rose is, akik olyanok nekem, mint a nővérek. Furcsamód az első fiú aki eszembe jutott az Noah volt. Talán a köztünk történt kis incidens, vagy csak a szoros barátság - melyet én ápolok közöttünk - miatt, de nagyon hiányzott. Utána Kat jutott az eszembe. El sem hittem, de még ő is hiányzott. Legbelül tudtam, hogy csak jót akart nekem, ezért volt mindig olyan ellenséges és flegma velem. Én viszont ennek ellenére nagyon is szeretem őt.
Sóhajtva ültem fel az ágyon, majd kinyújtózva meggörnyedt végtagjaimat, felálltam. A nagy ablakhoz sétáltam. Elhúztam a vasfüggönyként lógó függönyt az üveg elől, majd kinyitottam az ajtót. A hideg, már már fagyos levegő sokként érte az idegességtől kipirult arcomat. Az eddig arcpírral borított arcom, hamar jégvirágok mezőjévé vált. Kifújva az eddig bent tartott levegőt, kiléptem az erkélyre. Leheletem füstként távozott kékre fagyott ajkaimból. Tudtam, ha nem csinálok gyorsan valamit, akkor az örök fagy birodalmába kerülök. Vagyis örökre megfagyok.
Becsuktam szemeimet és erősen összpontosítani kezdtem. Pár pillanat néma csend után halk suhogás, majd két erős szárny melegét éreztem. Újra kinyitottam szemeimet, így újra megcsodálhattam rég nem látott végtagjaimat. Most is ugyan olyan pompával ragyogtak, mint azelőtt, talán még szebbek voltak. Hófehér tollaim megremegtek a gyenge szellőben, ezáltal halk suhogó hangot kölcsönözve nekik. Megbabonázva néztem a nem éppen hétköznapi "kiegészítőimet", miközben hajamat dobálta a szél.
Soha nem hittem volna, hogy ez valaha pont velem fog megtörténni. Már kiskoromban sem hittem a tündérekben, manókban, sárkányokban, szőke hercegekben, de a szárnyaimat látva, rá kellett ébrednem, hogy ez mind valódi. Az a sok kitalált mese, élőlény, melyet néhány zavarodott elme talált ki, tényleg igazak. Nem csak saját kis világuk agyszüleményei, hanem valóságos, kézzel fogható teremtmények. Ennek tudatában gondoltam vissza a Körzet lakóira, akik talán hozzájuk hasonló módon, képzeletet felülmúló erők birtokában élnek. A tudatom legmélyéről, melyet eszem próbál elfeledni, egyre erőteljesebben, egy név kúszott fel: Alex.
Azt hiszem, amikor mindennek vége, felvillanó pillanatokként tér vissza az egész. Olyan, mint egy emlék-kaleidoszkóp, ahol az egész visszatér. Ő viszont már sosem fog. Azt hiszem, abban a másodpercben, hogy megláttam őt, egy részem tudta, hogy ez lesz. Nem mondott, vagy tett semmi olyat, egyszerűen csak volt egy ilyen érzésem. És az a hihetetlen az egészben, hogy nem tudom, fogok-e még így érezni valaha, bár nem tudom, kellene-e egyáltalán. Tudtam, hogy az ő élete túl gyors és túl vakító nekem, azt hittem, az ördög nem lökne olyan ember karjába, akinek ilyen angyali mosolya van. Talán amikor meglátott, ő is tudta, hogy ez lesz. Azt hiszem, kicsúszott a lábam alól a talaj. És az egészben nem is az a legrosszabb, hogy elveszítettem őt, hanem, hogy elveszítettem önmagam.

 -A francba! -vertem öklöm az ajtóba. Már három órája be voltam zárva a szobámba. Nem félek a kis, bezárt helyektől, de már kezdtem bepánikolni. Szitkozódva szorongattam sajgó öklömet, mely egyre nagyobbra és nagyobbra dagadt. Nagyot sóhajtottam és visszafeküdtem az ágyra. Fejemre húztam a párnámat és belesikítottam. Hangom elnyomta a kintről beszűrődött zajokat, de még így is ki tudtam venni a halk kopogásokat. Felültem az ágyon és kiszóltam:
-Szabad! -kiáltottam ki. Lassan kinyílt az ajtó és Marta feje kukucskált be rajta. Kíváncsian figyeltem, ahogy bepréseli zömök kis testét a vékony kis résen, az ajtó és fal között. Magamban jót kacarásztam szegény asszony esetlenségén, de végül sikerült átpaszírolnia magát a résen.
-Be szabad neked jönnöd ide? -kérdeztem gyanakodva.
-Mondjuk inkább úgy, hogy a saját kezembe vettem az ügyet. -legyintett egy csibészes mosoly kíséretében.
-Ha ezt apám megtudja, biztos, hogy elbocsájt a kastélytól. -pattantam fel az ágyról.
-Semmi baj Skylar drágám. Tudom mit csinálok. -fogta meg remegő kezeimet.
-De Marta! -próbáltam ellenkeni.
-Semmi de! Most pedig igyekezzünk, mert az őrök gyanút fognak. -ragadta meg karom és a ruhásszekrényemig vonszolt. Érdeklődve figyeltem, miközben az alacsony asszony pipiskedve próbálta elérni a szekrény melletti gyertyatartót.
-Segítsek? -kérdeztem egy idő után, mikor már meguntam a sikertelen kísérletet. Kifáradva nézett rám, majd egy aprót bólintott. Mosolyogva álltam lábujjhegyre, majd  megfogtam a gyertyatartó fogóját.
-És most?
-Fordítsd el negyvenöt fokkal balra. Erősen megmarkoltam a fogóját és rántva rajta egyet, elfordítottam a gyertyatartót. Hangos kattanás, majd halk csikorgás társult az elforduló szekrényhez. Kitágult szemekkel néztem, ahogy az eddig normálisnak, hétköznapinak hitt bútorom feltárja az évek óta őrzött titkos ajtaját.
-Ez mindig is itt volt? -tátottam el a számat. Marta látva csodálkozó tekintetemet hangosan kacarászni kezdett, majd megfogta kezemet és a titkos ajtó felé vezetett. Engedve noszogatásán, utána eredtem. A sok kis kacskaringós lépcsőfokokat kettesével szedve elég hamar leértem az alaksorba vagy pincébe. Nem tudtam megállapítani, mert az orromig sem láttam a sötétben.
-Itt már jártam. -suttogtam Marta fülébe.
-Tudom. -kuncogott fel halkan.
-Miért olyan jó érzés a szerencsétlenségemen nevetni? -nevettem fel én is. Marta arca komolyra váltott, de nem tartott sokáig.
-Na de elég most már a sok nevetésből! Dolgunk van! -váltott komolyra és meggyújtva egy fáklyát, elindult a keskeny, víztől nedves folyosón. Utána siettem, mert nem akartam egyedül maradni ezen a helyen. Mindig rossz előérzetem van az ilyen sötét folyosóktól. Mintha valaki egy sötét sarokból leselkedne utánad. Tiszta libabőr lettem a hideg fuvallattól, mely keresztülhasított a nyirkos térségen.
-Miért is vagyunk itt pontosan? -léptem be a már jól ismert könyvtárba.
-Mert rossz híreim vannak. Mikor tegnap vagy tegnap előtt a nagytermet takarítottam, hallottam amint Cristopher és az apja beszélgetnek. Nem sok jót mondhatok el róluk, főleg azok után, amit hallottam. -komorult el a tekintete.
-De mégis miről beszéltek? -türelmetlenkedtem.
-Hát rólad, meg valami esküvőről. Volt még szó jóslatról, meg gonoszokról. -ráncolta a homlokát. Arcom hirtelen hófehér lett, térdeim megremegtek. Ha nem kapaszkodom meg az asztal sarkában, akkor biztos, hogy elesek.
-Skylar jól vagy? -nézett rám együtt érzően Marta.
-Persze, csak nem tudom, hogy mit mondjak. El akar venni Chris? -dadogtam.
-De hát tudtál róla, nem? -csodálkozott az asszony.
-Persze, de akkor még nem is gondoltam be igazán a dologba. De így, hogy nyíltan beszélnek róla, egy kicsit más a helyzet.
-És mit fogsz lépni erre?
-Nem tudom. Igen vagy nem? Szabadság vagy kötöttség? Szerelem vagy kényszer? Te mit tennél a helyemben? -sóhajtottam fel.
-Nem tudom, tényleg nem tudom. -rázta meg a fejét csalódottan.
-Hidd el, én sem. Bárcsak tudnám. -ültem le egy székre csalódottan. Rákönyököltem az asztalra és az egyik könyvet kezdtem el lapozgatni. Nem is nagyon érdekelt, hogy mi az csak egy kis időre ki kellett kapcsolnom.
Hát ennél jobban viszont fel sem izgathattam volna magam. A könyv lapozgatása közben ráleltem egy igen izgalmas kis cikkre.

Hát ennyi lenne!:) Remélem, hogy tetszik és kapok pár komit!!;P
Pusszancs!♥
♥